Vlagyimir Putyin elnök felszólalása a Valdaj Fórumon (2021. október 21)

Vlagyimir Putyin elnök felszólalása a Valdaj Fórumon

2021. október 21-én

A plenáris ülés tisztelt résztvevői, hölgyeim és uraim!

Mindenekelőtt köszönetet szeretnék mondani azért, hogy Oroszországba érkeztek, és részt vesznek a Valdaj Klub rendezvényein.

A korábbi évekhez hasonlóan, ezeken a találkozókon önök éles, időszerű problémákat vetnek fel, sokoldalúan megvitatják a világ – túlzás nélkül mondhatom, hogy – különböző országában élő emberei számára aktuális kérdéseket. Ebben az esetben is a fórum témáját közvetlenül, úgy is mondhatnám, hogy markánsan fogalmazták meg: „Globális megrázkódtatás – XXI: ember, értékek, állam”.

Valóban, a hatalmas változások korát éljük. Ha megengedik, a hagyományokhoz híven én is az önök által megfogalmazott napirenddel kapcsolatos saját elképzeléseimmel hozakodnék elő.

Nos, az a mondat, hogy „a változások korában élünk” hovatovább elég banálisnak tűnhet, lévén, hogy túl gyakran ismételgetjük. De az a bizonyos változások kora is elég régen kezdődött már ahhoz, hogy a változékonyság mára megszokottá váljék. Jogosan merülhet fel a kérdés: érdemes-e ezekután is odafigyelni rá? Mindazonáltal egyetértek azokkal, akik a találkozó napirendjét összeállították: persze, hogy érdemes.

Az utóbbi évtizedben sokan idézik fel ezt a kínai közmondást. Bölcs nép a kínai, sok gondolkodó van közöttük, és sok értékes gondolatot érlel, amely ma is időszerű. Az egyik ez a sokak által idézett – mentsen meg az Isten attól, hogy a változások korában éljünk. Mégis, már benne élünk, akár akarjuk, akár nem, és ezek a változások egyre mélyebbre hatolnak, egyre alapvetőbbek. Ezért idézzünk fel még valamit a kínai bölcsesség tárházából: a „válság” szó két írásjelből áll – bizonyára vannak körükben a Kínai Népköztársaság képviselői is, ha valamiben tévednék, majd kijavítanak – nos, ez a két írásjel a „veszély” és a „lehetőség”. Nálunk Oroszországban pedig ezzel kapcsolatban az a mondás járja, hogy „a nehézségeken ésszel, a veszélyeken pedig tapasztalattal lehetsz úrrá”.

Nyilvánvalóan, tudatában kell lennünk a veszélynek, és készen kell állnunk arra, hogy szembeszálljunk vele, ellenálljunk nem is egy, hanem számos különböző veszélynek, amelyek megjelennek a változások korában. Mindazonáltal észben kell tartanunk a válság másik összetevőjét is – a lehetőségeket, amelyeket nem szalaszthatunk el. Annál is inkább, hogy a jelenlegi válság konceptuális, sőt – civilizációs. Lényegében, ez az ember földi létét meghatározó szemléletek, elvek válsága, és ezeket amúgyis komolyan újra kell értelmeznünk. Az a kérdés, hogy mely irányba haladjunk, miről mondjunk le, mit vizsgáljunk felül vagy módosítsunk. Biztos vagyok benne, hogy a valódi értékekért meg kell küzdenünk, és minden erőnkkel ki kell tartanunk mellettük.

Az emberiség több, mint három évtizede kezdett új fejezetet, amikor megteremtette annak alapvető feltételeit, hogy megszűnjön a katonapolitikai és az ideológiai szembenállás. Biztos vagyok benne, hogy erről már sokat beszélgettek ennek a vitaklubnak a különböző szekcióiban, felszólalt külügyminiszterünk is, mindazonáltal bizonyos dolgokat kénytelen leszek megismételni.

Akkor, abban az időben kezdődött egy új egyensúly, stabil viszonyok keresése szociális, politikai, gazdasági, kulturális, katonai téren, a világrendszer pilléreinek keresése. Kerestük ugyan ezeket a pilléreket, de ismerjük be, hogy egyelőre nem sikerült meglelnünk. Azok pedig, akik a hidegháború befejezése után, amint erről már sokat beszéltünk, győztesnek gondolták magukat, nemsokára rájöttek, hogy – hiába hitték, hogy feljutottak az Olimposzra – nemsokára rájöttek, hogy most ők, még ezen az Olimposzon is elveszítik a talajt a lábuk alól, és senki sem állíthatja meg a pillanatot, bármily gyönyörű is legyen az.

A változékonysághoz, kiszámíthatatlansághoz, folyamatos átmeneti időszakhoz elvileg már alkalmazkodnunk kellett volna, erre mégsem került sor.

Hadd tegyem azonban hozzá, hogy az az átalakulás, amelynek tanúi és részesei vagyunk más nagyságrendű, mint amelyek számos alkalommal előfordultak az emberiség történelme során, legalább is azok közül, amelyekről tudomásunk van. Ez nem egyszerűen az erőegyensúly eltolódása vagy egy tudományos és technológiai áttörés, habár, kétségtelenül, most mind a kettő jelen van. Most minden dimenzióban egyszerre következett be rendszerszintű változás: kezdve bolygónk súlyosbodó geofizikai állapotától, egészen annak paradox értelmezéséig, mi is maga az ember, és mi létezésének értelme.

Nos, nézzünk szét magunk körül. Még egyszer elmondom, hogy azokat a gondolatokat teszem szóvá, amelyek közel állnak hozzám.

Először is. Az éghajlat torzulása és a környezet leépülése már annyira nyilvánvaló, hogy még a legkönnyelműbb polgárok sem legyinthetnek erre. Folytathatjuk ugyan a tudományos vitákat a működő folyamatok mechanizmusairól, de semmiképpen sem tagadhatjuk, hogy ezek a folyamatok egyre súlyosbodnak, és valamit mégiscsak tennünk kell. A természeti csapások – a szárazság, az árvíz, az orkán, a szökőár – szinte mindennapossá váltak, már kezdünk hozzájuk szokni. Emlékezzünk csak vissza az Európában tavaly nyáron pusztító tragikus árvizekre, a szibériai tűzvészekre – a példákat sorolhatnám. Nem csak Szibériában égett az erdő – a szomszédos Törökországban, az Egyesült Államokban, és egészében az amerikai földrészen mekkora tüzek voltak. Olybá tűnik, ilyen körülmények közepette egyszerűen értelmetlenné válik bármiféle geopolitikai, műszaki-tudományos, ideológiai vetélkedés, hiszen a győztesek sem kapnak majd levegőt, és nem lesz mivel oltsák szomjukat.

A koronavírus világjárványa további emlékeztetőül szolgált arra, mennyire törékeny a társadalmunk, mennyire sebezhető, legfontosabb feladatunk pedig az ember biztonságos életkörülményeinek biztosítása, stressztűrő képességének fejlesztése. Ahhoz, hogy a katasztrófák közepette növeljük túlélési esélyeinket, újra kell gondolnunk életberendezkedésünket, lakáskörülményeinket, azt, hogy hogyan fejlődnek a városok vagy hogyan kellene fejlődniük, melyek az egyes országok gazdaságfejlesztési prioritásai. Megismétlem: a biztonság az egyik legfontosabb imperatívusz; mindenesetre mára ez már nyilvánvalóvá vált, és próbálja csak meg valaki tagadni ezt, később meg majd magyarázza meg, ugyan miért nem volt igaza, és miért nem készült fel a válságokra és megrázkódtatásokra, amelyekkel egész népek találják magukat szemben.

Másodszor. Az emberiség társadalmi és gazdasági problémái olyan mértékben kiéleződtek, amelynél az elmúlt időszakokban világrengések következtek be: világháborúk, vérzivataros társadalmi kataklizmák. Mindenki arról beszél, hogy a kapitalizmus létező modellje – márpedig ez az országok túlnyomó részének jelenlegi társadalmi berendezkedése – mára okafogyottá vált, és már nem teszi lehetővé a tovagyűrűző ellentmondások szövevényének feloldását.

Az anyagi javak egyenlőtlen elosztása mindenütt, még a leggazdagabb országokban és térségekben is csak fokozza az egyenlőtlenséget, mindenekelőtt az esélyek egyenlőtlenségét – mind társadalmon belül, mind nemzetközi szinten. Erre az igen komoly kihívásra hívtam fel a figyelmet nemrég, az év elején tartott Davosi Fórumon. A fenti problémák pedig nyilvánvalóan lényeges, mély társadalmi szakadással fenyegetnek.

Többet mondok, több országban, sőt egész régiókban rendszeresek az élelmiszerválságok. Ehhez bizonyára még visszatérünk, de teljes joggal feltételezhetjük, hogy ez a válság a közeljövőben súlyosbodni fog, és szélsőséges formát ölthet. Szólnunk kell még a vízhiányról, a villamos energia hiányáról, amelyről ma bizonyára szintén szólunk még, nem beszélve a szegénységről, a magas munkanélküliségi rátáról vagy a szükséges orvosi ellátás hiányáról.

Mindennek különösen a lemaradó országok vannak tudatában, akik lassan már nem hisznek abban, hogy bármikor is utolérik az élen haladókat. A csalódás felkorbácsolja az agressziót, az embereket a szélsőségesek karjaiba taszítja. Ezekben az országokban az embereket eltölti a hiábavaló, valóra nem vált remények érzése, a távlatok teljes hiányának a tudata nemcsak maguk, hanem gyermekeik vonatkozásában is. Éppen ez vezet a jobb sors kereséséhez, a kordában nem tartható migrációhoz, ami pedig már a sikeresebb országok polgáraiban ébreszt szociális elégedetlenséget. Ezt nem is kell különösebben magyaráznom, hiszen mindent a saját szemükkel is látnak, ráadásul bizonyára nálam jobban is értenek hozzá.

De hát, amint mondtam, a sikeres vezető országokban is van éppen elég éles szociális probléma, kihívás, kockázat. Ezért sokan már nem a befolyásuk növelésével törődnek, ahogy mondják, van bajuk így is elég. Sok országban a társadalomnak, az ifjúságnak a koronavírus elleni intézkedésekre adott túlzott, heves, időnként agresszív reakciója azt mutatta, – és én erre kifejezetten fel szeretném hívni a figyelmüket, remélem, valaki énelőttem már beszélt róla – nos, úgy gondolom, hogy ez a reakció azt mutatta, hogy a fertőzés csak ürügy volt: a szociális ingerültség, elégedetlenség okai sokkal mélyebben rejlenek.

Van egy másik lényeges szempont is. A koronavírus-világjárvány, amelynek elvileg össze kellett volna kovácsolnia az embereket a nagymérvű általános veszéllyel szemben, nem egyesítő, hanem szétválasztó tényezővé vált. Ennek számos oka van, az egyik legfontosabb azonban, hogy a problémát a szokásos módon akarták megoldani – különbözőképpen, de a szokásos módon, és ez éppen hogy nem működik. Pontosabban működik, de bármilyen furcsa is, gyakran épp az ellenkező hatást váltja ki – ront a helyzeten.

Apropó, Oroszország számos alkalommal javasolta, és én most megismétlem ezt a javaslatot, hogy tegyük félre a nem helyénvaló ambíciókat, és dolgozzuk együtt, közösen. Talán még visszatérünk ehhez, de amit mondani akartam, az elég világos. Arról beszélünk, hogy közösen kell küzdenünk a koronavírus-fertőzés ellen. De ha csak a humanitárius oldalát nézzük is, – most nem is Oroszországra gondolok, hagyjuk is az Oroszország elleni szankciókat, de a szankciók fennmaradnak azon országok vonatkozásában is, amelyeknek rendkívül nagy szükségük volna nemzetközi segítségre, – de nem, semmi ilyesmi nem történik, minden marad a régiben. Na és hol van ilyenkor a nyugati politikai gondolkodásmód alapja – a humanizmus? A valóságban kiderül, hogy szó sincs erről, üres fecsegés csak az egész, értik? Ez az igazság.

Továbbá. A technológiai forradalom, a mesterséges intelligencia, az elektronika, a kommunikáció, a genetika, a génsebészet, az orvostudomány terén elért látványos eredmények hatalmas lehetőségeket tárnak fel, ugyanakkor olyan gyakorlati bölcseleti, erkölcsi, szellemi kérdéseket vetnek fel, amelyekről még nem is olyan régen csupán tudományos-fantasztikus írók merengtek. Mi lesz, ha majd a technika meghaladja az ember gondolkodási képességeit? Hol van a határa az emberi szervezetbe történő beavatkozásnak, amely után az ember megszűnik önmaga lenni és valami egyéb létezővé válik? Hol vannak egyáltalán az etikai határok egy olyan világban, amelyben a tudomány és a technika lehetőségei gyakorlatilag határtalanná válnak, és mit fog ez jelenteni mindnyájunk számára, utódaink számára, ráadásul már közvetlen utódaink – gyermekeink, unokáink számára?

A fenti változások egyre gyorsulnak, és kétségtelenül megállíthatatlanok, mert rendszerint objektív jellegűek, tehát következményeikre politikai berendezkedéstől, gazdasági állapottól és uralkodó ideológiától függetlenül mindenkinek reagálnia kell majd. A szavak szintjén minden ország kijelenti, hogy elkötelezett az együttműködés eszményének, kész együttműködni a közös problémák megoldásában, de sajnos mindez üres szó csupán. A valóságban ennek éppen az ellenkezője történik, és a világjárvány, amint mondtam, csak ösztökélte a negatív tendenciákat, amelyek már régen kialakultak, most pedig csak súlyosbodnak. A „minden szentnek maga felé hajlik a keze” mentalitás immár normává szilárdult, manapság már meg sem próbálják véka alá rejteni, gyakran pedig még kérkednek is ezzel, közszemlére teszik. Az önző érdekek teljes mértékben legyűrték a közjó fogalmát.

Nyilvánvaló, hogy itt nem csak, illetve nem annyira egyes országok és a hírhedt elit gonosz szándékáról van szó. Nézetem szerint összetettebb dologról van szó, hisz az életben ritkán látni csak fehéret vagy feketét. Minden kormány, minden vezető mindenekelőtt saját polgárainak tartozik felelősséggel, ez érthető. A legfontosabb – biztonságuk, nyugalmuk és jólétük biztosítása. Ezért a nemzetközi, multinacionális témák sosem lesznek annyira fontosak az országok vezetőinek szemében, mint a belső stabilitás. Ez, egyébként rendjén is van így, helyes.

Ezenkívül ismerjük be, hogy az igazgatási világintézmények korántsem mindig működnek hatékonyan, lehetőségeik gyakran elmaradnak a globális folyamatok dinamikájától. Ilyen értelemben a pandémia még segíthetett is volna – nyilvánvalóan megmutatta, mely intézményekben van potenciál, és melyeknek van szüksége továbbfejlesztésre.

A megváltozott erőegyensúly feltételezi a részesedés újraelosztását azon növekvő és fejlődő országok javára, amelyek mindeddig megrövidítettnek érezték magukat. Mondjuk ki nyíltan: a Nyugat dominálása a világ dolgaiban, amely néhány évszázaddal ezelőtt kezdődött és szinte abszolúttá vált a XX. század végi rövid időszakban, átengedi a helyét egy sokkal sokoldalúbb rendszernek.

Ez a transzformációs folyamat természetesen nem automatikus, sőt, a maga módján különleges. A politikatörténetben talán nem is akad példa arra, hogy stabil békés berendezkedés nagy háború nélkül alakult volna ki, és nem a háború eredményei alapján, mint ahogyan ez a második világháború után történt. Ezek szerint most egy rendkívül kedvező precedenst alakíthatunk ki. Amint látjuk, a hidegháború befejezése után a Nyugat dominanciája alapján nem sikerült békét teremteni. A világ jelenlegi állapota éppen ennek a sikertelenségnek a terméke, amiből le kell vonnunk a következtetéseket.

És el kell gondolkodnunk: hova jutottunk? Egy paradox végeredményhez. Csak egy példa: két évtizeden keresztül a világ legerősebb országa két olyan ország ellen folytatott hadjáratot, amely egyetlen paraméterében sem hasonlítható vele össze. Végeredményben azonban kénytelen volt leállítani a hadműveleteit anélkül, hogy a 20 évvel korábban, a műveletek kezdetekor kitűzött célok bármelyikét is elérte volna, kénytelen volt kivonulni ezekből az országokból súlyos veszteségeket szenvedve és okozva másoknak. Valójában a helyzet gyökeresen megromlott.

De nem is erről van szó. Korábban, ha az egyik fél elvesztette a háborút, ez a másik fél győzelmét jelentette, amely felelősséget is vállalt a történtekért. Például, az Egyesült Államok vietnami veresége nem ahhoz vezetett, hogy Vietnam „fekete lyukká” változott volna, ellenkezőleg: ott egy sikeresen fejlődő államiság jelent meg, amely – igaz – egy erős szövetségesre támaszkodott. Manapság minden másképp van: bárki is kerekedjen felül, a háború nem ér véget, csak alakot vált. A feltételes győztes rendszerint nem akarja vagy nem képes biztosítani a békés újjáépítést, csak súlyosbítja a káoszt, és elmélyíti az egész világ számára veszélyes vákuumot.

Tisztelt kollégák!

Melyek, nézetünk szerint az átformálás bonyolult folyamatának a kiindulási pontjai? Engedjék meg, hogy megpróbáljam ezeket tézisek formájában megfogalmazni.

Első tézis. A koronavírus világjárványa látványosan megmutatta, hogy a világ berendezkedésének alkotóegységei csakis az államok. Az utóbbi események, egyébként arra is rámutattak, hogy a globális digitális platformok próbálkozásai – bármekkora hatalommal rendelkezzenek is, amit egyértelműen láttunk az Egyesült Államok belpolitikai folyamatainak alakulása során – a politikai vagy az állami funkciók magukhoz ragadására sikertelenek maradnak, ezek kérészéletű próbálkozások. Megint csak az Államokban, amint mondtam, a tulajdonosoknak, ezen platformok tulajdonosainak azonnal megmutatták, ki az úr a háznál, de hát ezt lényegében ugyanígy csinálják Európában is, ha csak azt nézzük, mekkora bírságokat rónak ki, és milyen intézkedéseket hoznak a monopóliumok megszüntetésére, de hát ezt maguk is tudják.

Az utóbbi évtizedekben sokan zsonglőrködtek extravagáns koncepciókkal, amelyek szerint az állam elavult és idejétmúlt. Állítólag a globalizáció viszonyai között a nemzeti határok anakronizmussá váltak, a szuverenitás pedig a felvirágzás gátjává. Tudják, már valahol mondtam, de még egyszer meg szeretném fogalmazni: ugyanígy beszéltek azok is, akik versenyelőnyükben bízva próbáltak feszegetni idegen határokat – na és mi történt? Amint kiderül, hogy valaki valahol komolyabb eredményeket ér el, a határok azonnal bezárulnak általában, de a saját határok mindenekelőtt – vámhatárok, akármi, falakat kezdenek építeni. Vajon nem látjuk-e, hogy ez történik? Mindenki mindent lát, és mindenki mindent ért. Igen, hogyne.

Most még vitatkozni sem érdemes erről, mert nyilvánvaló. De a fejlődés, amikor a határok megnyitásáról beszéltek, a fejlődés, amint mondtam, épp az ellenkező irányban indult el. Csak a szuverén államok képesek hatékony választ adni az idők kihívásaira és polgáraik elvárásaira. Ennek megfelelően, bármely hathatós nemzetközi rendnek tekintetbe kell vennie az állam érdekeit és lehetőségeit, azokból kell kiindulnia, ahelyett, hogy azt bizonygatná, hogy ezekre nincs szükség. Különösen nem szabad bárkire bármit ráerőltetni – sem a társadalmi és politikai berendezkedés elveit, sem olyan értékeket, amelyeket valaki saját megfontolásai alapján egyetemesnek nevezett. Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor beköszönt egy valódi válság, egyetlen egyetemes érték marad – az emberi élet, és azt, hogy hogyan védje azt meg minden állam önállóan dönti el saját lehetőségei, kultúrája, hagyományai alapján.

Ezzel kapcsolatban ismételten arra szeretnék rámutatni, mennyire súlyos és veszélyes volt a koronavírus-világjárvány. Az egész világban, mai ismereteink szerint ma már több, mint négymillió-kilencszázezer ember halt meg. Ezek a rémisztő számok hasonlóak, sőt, valamivel meghaladják az első világháború harcoló feleinek katonai veszteségeit.

A második tézis, amelyre fel szeretném hívni a figyelmüket: a változások mértéke mindnyájunkat igen nagy óvatosságra késztet, legalább is az önfenntartási ösztönünk által. Minőségi változások a technológiák terén vagy a környezet gyökeres változása, a megszokott berendezkedés lebontása nem jelenti azt, hogy a társadalomnak és az államnak szélsőségesen kell erre reagálnia. Lebontani, mint tudjuk könnyebb, mint felépíteni. Mihez is vezet mindez, mi, itt Oroszországban nagyon is jól tudjuk, hisz sajnos többször is módunkban állt megtapasztalni.

Százegynéhány évvel ezelőtt Oroszország, többek között az akkor éppen zajló első világháború miatt is, komoly nehézségekkel találta magát szemben, amelyek azonban nem voltak nagyobbak, mint más országokban, hanem talán még kisebb mérvűek, sőt kevésbé feszültek is voltak, és azokat fokozatosan, civilizáltan meg tudta volna oldani. A forradalmi megrázkódtatások azonban a nagy ország összeroppanásához, széthullásához vezettek. A történet megismétlődött 30 évvel ezelőtt, amikor a potenciálisan igen erős nagyhatalom nem lépett időben a szükséges rugalmas, de mindenképpen átgondolt átalakítások útjára, és végül különböző irányultságú – reakciós és úgy nevezett haladáspárti – dogmatikusok áldozatául esett: mindenki hozzátette a magáét, mindkét oldalról.

Történelmünk ezen példái igazolják azon állításunkat, hogy a forradalom – nem a válságból kivezető út, hanem a válság elmélyítésének az útja. Egyetlen forradalom sem ért annyit, amennyi emberi áldozattal jár.

Harmadik. A mai törékeny világban jelentősen felértékelődik a szilárd támasz – erkölcsi, etikai, értékközpontú – fontossága. Lényegében az értékek – az egyes nemzetek kulturális és történelmi fejlődésének termékei, ezért egyediek. A népek kölcsönös összefonódása, kétségkívül gazdagít, a nyitottság tágítja a látóhatárt, és lehetővé teszi, hogy átgondoljuk a hagyományainkat. Ennek a folyamatnak azonban korlátozottnak kell lennie, és semmiképpen sem gyorsnak. Az idegen dolgokat pedig amúgyis kivetik, és lehet, hogy heves formában. Az értékdiktátummal való próbálkozás a meghatározhatatlan és megjósolhatatlan jövő viszonyai között még tovább bonyolítja az amúgy is túlhevült helyzetet, és általában ellentétes reakcióhoz, és a várakozásokkal ellentétes eredményhez vezet.

Csodálkozva figyeljük az azokban az országokban kibontakozó folyamatokat, amelyek a haladás zászlóshajóinak tartják magukat. Természetesen az Államokban vagy Nyugat-Európában zajló társadalmi és kulturális megrázkódtatások nem tartoznak ránk, nem is szólunk bele. A nyugati országokban egyesek meg vannak győződve arról, hogy saját történelmük lapjainak agresszív kimarása, a többség „fordított diszkriminációja” a kisebbség érdekében vagy az az elvárás, hogy hagyjunk fel az olyan alapvető fogalmak hagyományos értelmezésével, mint apa, anya, család vagy akár a nemek közötti különbség – véleményük szerint ezek a társadalmi megújulás felé vezető út mérföldkövei.

Nézzék, még egyszer hangsúlyozom, hogy az ő joguk, ebbe nem szólunk bele. Csak azt kérjük, hogy ezzel minket se molesztáljanak. A mi álláspontunk más, vagy pontosabban szólva: az orosz társadalom többségének más az álláspontja: úgy hisszük, hogy saját szellemi értékeinkre, történelmi hagyományainkra, soknemzetiségű népünk kultúrájára kell támaszkodnunk.

Az úgy nevezett társadalmi haladás buzgó követői azt hiszik, hogy az emberiségnek valamiféle új, a korábbinál helyesebb tudatot hoztak. Nos, ahogy nálunk mondják, ha megnyerte, hadd vigye, előre! De tudják, mit akarok mondani? Az általuk ajánlott receptek egyáltalán nem frissek, mindezt – valakinek talán váratlanul fog hangzani – Oroszországban már vettük, ezen már túl vagyunk. A bolsevikok az 1917-es forradalom után, Marx és Engels dogmáiból kiindulva szintén kijelentették, hogy megváltoztatják a megszokott rendet: nemcsak a társadalmi és gazdasági rendszert, hanem még az emberi erkölcs fogalmát, és a társadalom egészséges létezésének alapjait is. Az évszázados értékek, a hit, az emberek közötti kapcsolatok szétrombolását, beleértve a család mint olyan felszámolását – ilyen is volt, – a hozzátartozók feljelentgetését, a besúgás erőszakos terjesztését és ösztönzését – a haladás velejáróinak hirdették, és egyébként a világban elég széles körben támogatták, akkoriban divatos volt, ugyanúgy, mint ma. Apropó, megint csak a bolsevikok abszolút intoleranciát mutattak bármiféle más nézettel szemben.

Ennek, szerintem emlékeztetnie kell bennünket arra, amit most látunk. Amikor azt figyeljük, mi történik különböző nyugati országokban, ámulva ismerjük fel hazai praktikáinkat, amelyek szerencsére, és remélem véglegesen a régmúltban maradtak. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurdumba hajló agresszív dogmatizmussá válik, amikor a múlt nagy szerzőit – Shakespeare-t például – azért utasítják ki az iskolákból és az egyetemekről, mert az általuk megjelenített eszmék, ők úgy gondolják, hogy elavultak. A klasszikusokat maradinak titulálják, mert nem értik a faji vagy a genderkérdést. Hollywoodban emlékeztetőket osztogatnak arról, hogyan és miről kell szólnia a filmnek, hány darab különböző színű és nemű szereplőt kell felvonultatni. Ez bizony jócskán túltesz a Szovjetunió Kommunista Pártjának Agitációs és Propaganda Osztályán!

A fajgyűlölet megnyilvánulásai elleni küzdelem – szükséges, nemes ügy, az új „leváltás kultúrájában” azonban ez „fordított diszkriminációvá”, vagyis az ellenkező faj gyűlöletévé torzul. A faji téma tolakodó hangsúlyozása még jobban elválasztja egymástól az embereket, pedig az igazi polgárjogi harcosok álma éppen a különbségek eltörlése, a bőrszín szerinti megkülönböztetés megszüntetése volt. Tegnap kifejezetten kértem kollégáimat, hogy keressék meg Martin Luther Kingnek ezt az idézetét, aki azt mondta, ahogy emlékeznek: „Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket” – ez az igazi érték. De amott most minden másképpen történik, ahogy látjuk. Nálunk, Oroszországban, polgáraink abszolút többségének tökéletesen mindegy, milyen az ember bőrszíne, férfi-e vagy nő – szintén nem lényeges. Mindnyájan emberek vagyunk – ez a fő.

Számos nyugati országban tökéletes agyrémmé vált a férfiak és a nők jogairól folytatott vita. Vigyázzatok, előbb-utóbb utoléritek a bolsevikokat, akik nemcsak a tyúkokat akarták a közösbe adni, hanem a nőket is. Már csak egy lépés – és ott vagytok.

Az új megközelítések erkölcscsőszei már eljutottak oda, hogy magukat a fogalmakat is meg akarják szüntetni. Azokat pedig, akik azt merik mondani, hogy férfiak és nők mégis léteznek, mert ez biológiai tény, szinte kiközösítik. „Egyes számú szülő” és „kettes számú szülő”, „szült szülő” az „édesanya” helyett, az „anyatej” szó tilalma, és helyette az „emberi tej” alkalmazása, hogy a saját nemi identitásukban bizonytalan emberek ne keseredjenek el. Ismétlem, ez nem újdonság: az 1920-as években a szovjet úgy nevezett kultúrtrégerek kitalálták az újbeszélt feltételezve, hogy ezáltal új tudatot alkotnak, és megváltoztatják az emberek értékrendjét. Ezáltal olyat borítottak, hogy mostanáig égnek áll a hajunk tőle.

Nem is szólva az olyan iszonyatos dolgokról, hogy manapság a kisgyerekeknek bebeszélik, hogy a kisfiúból könnyen kislány lehet és fordítva, vagyis rájuk erőszakolják, hogy állítólag van választási lehetőségük. Rájuk erőszakolják, kizárva ebből a szülőket, rákényszerítve a gyereket, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyek összetörik az életét. És senki még csak meg sem kérdezi a gyermekpszichológusokat: ebben a korban a gyermek egyáltalán képes ilyen fajsúlyú döntéseket hozni vagy sem? Nevezzük nevén a dolgokat: ez az emberiesség elleni bűntett határát súrolja, és mindez a haladás nevében és zászlaja alatt történik.

Ha valakinek tetszik – csinálja. Valamikor beszéltem arról, hogy saját hozzáállásunk kialakítása során az egészséges konzervativizmus ideológiájából indulunk ki. Ez még néhány éve történt, akkor a nemzetközi porondon az összecsapások még nem voltak ilyen hevesek, habár a sötét fellegek már akkor elkezdtek sűrűsödni. Manapság, amikor a világ a rendszerösszeomlás állapotában van, az ésszerű konzervativizmus mint politikai irányvonal jelentősége sokszorosára növekedett éppen a szaporodó kockázatok és veszélyek, a bennünket körülvevő valóság törékenysége miatt.

A konzervatív hozzáállás nem eszetlen maradiság, nem a változásoktól való félelem, nem bekkelés, különösen nem önnön világunkba való bezárkózás. Mindenekelőtt a hagyományra támaszkodunk, amely kiállta az idő próbáját, megőrizzük és növeljük lakosságunkat, józanul értékeljük magunkat és másokat, pontosan építjük ki a prioritások rendszerét, paritásba hozzuk a szükségeset és a lehetségest, körültekintően fogalmazzuk meg céljainkat, eleve elutasítjuk az extremizmust mint cselekvési módot. És mondjuk ki nyíltan: a világrend küszöbönálló átszabásának időszakában, amely elég sokáig tarthat, és amelynek végkimenetele nem ismert, a mérsékelt konzervativizmus, legalábbis nézetem szerint a legészszerűbb viselkedési mód. Elkerülhetetlenül változni fog, természetesen, de egyelőre a „Ne árts” orvosi alapelv tűnik a legészszerűbbnek. Noli nocere, mint ismeretes.

Ismétlem, Oroszország számára ezek nem l'art pour l'art feltételek, hanem nehéz, időnként tragikus történelmünk leckéi. Az átgondolatlan társadalmi kísérletezgetés ára egyszerűen égbekiáltó, felbomlasztja az emberi létnek nemcsak anyagi, hanem szellemi alapjait is, erkölcsi romhalmazt hagy maga mögött, amelynek helyén sokáig semmi sem fog épülni.

Végül, még egy tézis. Tudatában vagyunk annak, hogy szoros nemzetközi együttműködés nélkül a legtöbb közös éles probléma megoldhatatlan. Legyünk azonban realisták: a XX. század vége óta hajtogatott, a globális problémák globális megoldásáról szóló legtöbb szép jelszó sosem valósul meg. A globális megoldások az államok és a népek szuverén jogainak olyan mértékű átadását előfeltételezik a nemzetek feletti szervezeteknek, amelyre igazság szerint aligha kész valaki, őszintén szólva pedig senki sem kész. Mindenekelőtt azért, mert a politikai eredményekért nem valamiféle ismeretlen globális társadalom előtt kell majd felelni, hanem saját polgáraik, saját választóik előtt.

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem volna lehetséges valamiféle önkorlátozás az egyetemes kihívásokra adandó válasz érdekében, éppen amiatt, hogy az egyetemes kihívás a világ egészéhez is, és mindnyájunkhoz külön-külön is szól. És ha mindenki meglátja a kihívások elleni fellépés érdekében folytatott együttműködésben a saját hasznát, ez kétségtelenül javítani fogja a valós együttes munka iránti készséget.

Ezen munka ösztönzése érdekében, például az ENSZ keretében érdemes volna összeállítani az egyes országok kihívásainak és kitettségeinek, valamint ezeknek más országok számára lehetséges következményeinek jegyzékét. Ebbe a munkába különböző országok különböző tudományágakat képviselő szakembereit kell bevonni, többek között önöket is, tisztelt kollégák. Feltételezzük, hogy egy ilyen munkaterv sok országot rávehet arra, hogy újszerű módon tekintsenek a világméretű problémákra és megbecsüljék, milyen haszonra tehetnek szert az együttműködés révén.

Korábban már beszéltem a nemzetközi intézmények problémáiról. Ez, sajnos egyre nyilvánvalóbb tény: ezek reformja vagy egy részük felszámolása napirenden van. A legfontosabb nemzetközi intézmény azonban, az Egyesült Nemzetek Szervezete mindenki számára örök érték marad, legalábbis ma. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi forgatagos világban éppen az ENSZ annak a nemzetközi kapcsolatokban jelenlévő egészséges konzervativizmusnak a hordozója, amelyre oly nagy szükség van a helyzet normalizálása érdekében.

A Szervezetet sokat kritizálják azért, mert nem elég gyorsan alkalmazkodik a rohamos változásokhoz. Ez részben persze jogos, de bizonyára nem csak magának a Szervezetnek a hibája, hanem mindenekelőtt tagállamaié. Ráadásul, ez a nemzetközi szervezet nemcsak a normáknak, hanem magának a normaalkotás szellemének is az őrzője, méghozzá az egyenlőség és a vélemények maximális tekintetbevételének elve alapján. A mi kötelességünk megtartani ezt az örökséget, de a reformálás során persze arra kell törekednünk, hogy – ahogy mondják – a sok bába között ne vesszen el a gyermek.

Már nem először mondom és hirdetem a magas szószékekről, és önöknek köszönhetően, tisztelt barátaim és kollégáim, a Valdaj olyan minőségre törekszik, illetve képvisel, olyan tekintélyes fórummá vált: megy az idő, a problémák halmozódnak, egyre robbanásveszélyesebbé válnak, és tényleg együtt kell működnünk. Ezért még egyszer ismétlem, és ezt a fórumot arra használom, hogy bejelentsem: készek vagyunk együtt munkálkodni a legakutabb közös problémák megoldása érdekében.

Tisztelt barátaim!

A változások, amelyekről ma szó esett még előttem, és amelyekről alázatos szolgájuk beszámolt, minden országot és népet érintenek, és Oroszország, hazánk nem kivétel ez alól. Mi, mint mindenki keressük a válaszokat az idők leghevesebb kihívásaira.

Nyilvánvaló, hogy senki sem rendelkezik kész receptekkel. Megkockáztatom azonban, hogy hazánk előnyben van. Mindjárt meg is mondom, miben áll ez az előny: történelmi tapasztalatainkban. Ezeket a tapasztalatokat többször is említettem mai felszólalásomban, ha emlékeznek. Sajnos sok negatívumot is fel kellett emlegetnem, viszont a társadalmunkban, ahogy manapság mondják „nyájimmunitás” alakult ki az extremizmussal szemben, amely megrázkódtatásokhoz és társadalmi és politikai összeomláshoz vezet. A mi embereink valóban értékelik a stabilitást és a normális fejlődés lehetőségét, biztosak abban, hogy terveik és reményeik nem omlanak össze az aktuális forradalmárok felelőtlen törekvéseitől. Sokaknak élénken élnek az emlékezetében a 30 évvel ezelőtti történések, és az, milyen kínkeservesen kapaszkodtunk ki a gödörből, amelybe hazánk és társadalmunk került a Szovjetunió felbomlása után.

Konzervativizmusunk – az optimisták konzervativizmusa, és ez a legfontosabb. Hiszünk abban, hogy lehetséges a stabil és sikeres fejlődés. Minden elsősorban saját erőfeszítéseinken múlik. És természetesen készek vagyunk együttműködni partnereinkkel közös nemes céljaink érdekében.

Hadd köszönjem meg még egyszer a résztvevők figyelmét. És az aktuális helyzettel kapcsolatban, természetesen szívesen válaszolok kérdéseikre vagy legalábbis megpróbálok válaszolni azokra.

Köszönöm a türelmüket.