Oroszországi Föderáció Nagykövetsége Magyarországon
(8-10-36-1) 302-5230;
332-4748; 269-01-52
/-
hu ru
01 марта

Jeliszejeva Marina A történelem igazsága c. cikke

Jeliszejeva Marina, „Krasznaja zvezda”

A történelem igazsága megmásíthatatlan

A titkosítás alól feloldott dokumentumok meggyőzően cáfolják a történelem meghamisítóit.

Az utóbbi időben Nyugat- és Kelet-Európában céltudatosan táplálják és ápolják az oroszokhoz való negatív hozzáállást többek között a II. Világháború történelmi igazságának az elferdítése révén: a szovjet katonának, mint a népek felszabadítójának és megmentőjének emlékét kiszorítja a meghamisított hódítóként való ábrázolása, aki állítólag csaknem fél évszázadra elfoglalta a kelet-európai országokat. Az információs térben folyamatosan felvetődik azoknak az atrocitásoknak a témája, amelyeket állítólag a Vörös Hadsereg katonái követtek el a Vörös Hadsereg által 1945-ben elfoglalt Németország és a Harmadik Birodalommal szövetséges államok területein.

Ezt a tendenciát követve Magyarországon a közelmúltban kiadták a „Budapest ostroma. A polgári áldozatok.” című könyvet. Az ország vezető hírújságja hasábokat biztosított e gyűjtemény kivonatsorozatának a megjelentetésére.

A könyv megjelenését megelőzően az újságban két kis cikket tettek közzé: egy közleményt a könyvről és egy interjút Mihályi Balázzsal, a tanulmány szerzőjével. Figyelmet érdemlő, hogy az újságíró már a közlemény első soraiban megkérdőjelezi a Vörös Hadsereg magyarországi felszabadító misszióját és elégedetlenségét fejezi ki azokkal szemben, akik nem támogatják ezt a nézetet. Így a tudósítónak nem tetszett, hogy Karácsonyi Gergely, Budapest főpolgármestere az előző évben „Budapest szabad – 1945. február 13.” címmel kiállítást rendezett az 1945-ös év eseményeinek a 75. évfordulója alkalmából. Feltűnő az is, hogy a magyar fővárosért folytatott harcot a könyv szerzője, Mihályi Balázs kizárólag az „ostrom” szóval nevezi meg annak minden következményével.

Valóban, a magyarok sohasem tartották magukat a hitleri Németország által megszállt, leigázott népnek. A magyarok a németek hű szövetségesei voltak és a végsőkig harcoltak. Igaz az is, hogy a Vörös Hadsereg nem felszabadította Budapestet, a magyar fővárost, hanem rohammal vette be súlyos, véres harcok árán. A Budapestért járó érem pedig joggal nem a „felszabadításért”, hanem az „elfoglalásért” nevet kapta.

A könyvön végigfutó fő szál Magyarországot, mint a keletről jött agresszorok áldozatát mutatja be, az olvasók figyelmét a Vörös Hadsereg bűntetteire összpontosítja.

Itt az ideje, hogy egy kis kitérőt tegyünk a történelembe, hogy emlékeztessünk az azokban az években történt eseményekre. Az 1920-as Trianoni békeszerződés alapján az
I. Világháború következtében Magyarország elveszítette a területének kétharmadát és 3 millió volt honfitársát. A revansista célok közelebb vitték a magyar kormányt az egyre erősödő náci Németországhoz, és Magyarország 1940 tavaszán csatlakozott a Németország – Olaszország – Japán háromoldalú egyezményhez. Mindezt az ambiciózus Magyarország számára nagyon jelentős események előzték meg. Az 1930-as évek végén Magyarországnak sikerült hasznot húznia egyszerre 3 országból kivont területből az úgynevezett bécsi választott bíróságok döntései alapján, amelyeknek a bírái Németország és a fasiszta Olaszország képviselői voltak: Csehszlovákia visszaadta Magyarországnak Szlovákia déli részeit, a Kárpátaljai Ruszinföld és a Kárpátaljai Ukrajna dél-nyugati részeit, Románia pedig fél Erdélyt.

1941 áprilisában fegyveres támadás eredményeképpen Magyarországhoz került Jugoszlávia területéből mintegy 11 500 km2 és annak körülbelül 1,03 millió lakosa. A magyarok napóleoni terveket dédelgettek a Szovjetunióval szemben is, arra számítva, hogy megszerzik Kelet-Galíciát és más területeket is.

1941. június 26-án Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. A hadüzenet oka a kassai incidens lett, amikor felségjel nélküli repülők bombázták ezt a magyar várost. A bombázókat szovjet repülőknek nyilvánították. Ahogy mondják: ha megvan az akarat, ürügyet mindig lehet találni.

Azonnal a frontra vezényeltek körülbelül 44 000 magyar katonát, akiknek a létszámát a későbbiekben tovább növelték. A magyar egységek Ukrajnában, Umany, Harkov és Voronyezs közelében harcoltak. A sztálingrádi csatában Németországgal szövetségben több, mint 200 000 magyar katona és tiszt vett részt.

A Szovjetunióban azonban a magyar hadseregnek nem termett babér. A 6. német hadsereg Sztálingrádnál történt bekerítését a Wehrmacht és szövetségesei sorozatos súlyos vereségei követték: a 2. magyar hadsereget a Don felső részén 1943 januárjában és februárja elején szétverték. A keleti fronton összesen mintegy 350 000 magyar katona és tiszt esett el, illetve tűnt el.

Napjainkban Európában a ruszofóbok átkozzák a Szovjetuniót azért, hogy a Vörös Hadsereg nem állt meg Európa határánál, hanem tovább ment. Eközben a szövetségeseink a háborúban – az amerikaiak és az angolok – izgatottan várták ezt a pillanatot, nem mondják-e majd az oroszok azt, hogy már olyan sok vért ontottak, hogy eljött az ideje annak, hogy a háború terheit a második front vállalja magára. Olvassák el az azokban a napokban Londonban, Washingtonban, New-Yorkban megjelent újságokat! Az újságok minden sora mögött érezhető a megkönnyebbülés: nem, az oroszokra nem jellemzőek az alattomos szándékok. De választási lehetőségünk sem volt, és ennek számos oka volt. A legfontosabb ok az volt, hogy meg kellett semmisíteni a német fasizmus „gyöktörzsét”. Berlinbe, a fenevad odújába pedig a fasiszta Magyarországon, Bulgárián, Románián keresztül vezetett az út.

A Magyarország területén folyt hadműveletek bizonyultak az egyik legvéresebb, legkönyörtelenebb, legsúlyosabb és leghosszabb hadműveleteknek a Vörös Hadsereg más kelet-európai hadműveleteihez képest. Hitler kétségbeesetten tartotta Magyarországot. Először is politikai okokból, mivel Magyarország volt az utolsó szövetségese. Másodszor pedig azért, mert Magyarország védte az Ausztriába vezető utakat, Bécs pedig Hitler szülővárosa volt. Titkos gazdasági okok is voltak, a németeknek fontos volt a nagykanizsai magyar olajvidék. A román olajat a nácik 1944 szeptemberétől elveszítették, az amerikai és az angol repülők pedig rendszeresen bombázták a német szintetikus üzemanyagot előállító üzemeket.

Kötelességünk a győztes nemzedékkel szemben, hogy határozottan megakadályozzunk minden a történelem meghamisítására irányuló kísérletet.

Különösen heves volt a Budapest ellen 1944. szeptember 29-én megindult roham. Az ellenség a város felé vezető utakon mélyre nyúló védelmet épített ki, amely 3 vonalból állt. Magyarország gyönyörű fővárosát a védelem erődjévé alakították, figyelmen kívül hagyva a város történelmi értékeit, a gazdag kulturális és művészeti műemlékeit, az emberek életét. A szovjet parancsnokság igyekezett elkerülni a felesleges vérontást, igyekezett megőrizni a magyar nép számára mindazt, amit a múlt kiváló mestereinek a keze alkotott, ezért a kapituláció humánus feltételeit tartalmazó ultimátumot küldött. A magyar tábornokoknak, tiszteknek és katonáknak például garantálták, hogy azonnal hazamehetnek. Azonban a két parlamenterünket alattomosan megölték.

Mihályi Balázs a könyvében azt írja, hogy nem tudta pontosan megállapítani a budapesti ostrom alatt meghalt polgári áldozatok számát. Számításai szerint abban az időszakban a halotti anyakönyvi kivonatok feldolgozása alapján ez a szám 25 000 és 30 000 ember között lehetett, de a történész elismeri, hogy sok ember ezek közül Szálasi nyilasainak a kezétől halt meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy az ultimátum feltételeinek az elfogadása esetén sok veszteséget sikerült volna elkerülni.

De ennek ellenére Budapest sokkal kevesebbet szenvedett, mint például Varsó az 1944-es őszi antifasiszta felkelés leverése után, vagy Sztálingrád, ahol 1942. augusztus 23. estéjén csak a német repülők barbár bombázása során több mint 40 000 civil lakos vesztette életét.

A Horthy Magyarország fővárosa elfoglalásának 75. évfordulója előestéjén Oroszország Védelmi Minisztériuma a Központi Irattárából olyan a témáról szóló anyagokat készített elő, amelyek között számos dokumentum azt bizonyítja, hogy a szovjet parancsnokság elkerülte a nehéz tüzérség és a légierő bevetését a városban. Az utcai harcok súlya a kisebb rohamcsapatokra és az utászokra esett. Ennek köszönhetően Budapesten a házak mindössze 4,6 %-a semmisült meg teljesen, a 6,4 %-a pedig megrongálódott, de fel lehetett újítani őket. Összehasonlításképpen: Varsó elveszítette a házak 75 %-át, beleértve a történelmi nevezetességek 90 %-át, Sztálingrád a házak 85 %-át, Voronyezs a házak 97 %-át, Szevasztopolban pedig gyakorlatilag nem maradt lakóépület…

De Mihályi Balázs könyvében egy szó sem esik erről. Ő felháborodva sorolja fel azokat a problémákat, amelyekkel a város lakói szembesültek a harcok befejeződése után: „a közszolgáltatások csak lassan álltak helyre, központi élelmiszer-ellátás ­sokáig nem létezett, ezért még 1945 márciusában is voltak olyan civilek Budapesten, akik éhen haltak. Kampányt kellett indítani azért, hogy az emberek a pincékből, óvóhelyekről felköltözzenek a lakható lakásokba; a közbiztonság helyreállítására egy évet kellett várnia a főváros lakosságnak.”

Aligha vitatható az a tény, hogy a Szovjetunió a Győzelem után a magyarok többsége számára kellemetlen rendszert hozott létre. Azonban 1945-ben a Szovjetunió Magyarországgal nem agresszor államként bánt, pedig ehhez megvolt minden joga. A jóvátételek szimbolikusak voltak, az országot nem darabolták fel, mint Németországot, és a Szovjetunió finanszírozta Magyarország nemzetgazdaságának a helyreállítását.

Elhallgatják azokat az okokat is, amelyek miatt a lakosság többek között a túlélés szélén állt. 1944 októberétől a németek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül katonai szükségletekkel indokolva kezdték elhajtani Magyarországról a szarvasmarhákat, és kezdtek kivinni az országból mindent, amit lehetett: fegyvereket, ipari berendezéseket, szállító eszközöket, nyersanyagokat és élelmiszereket. Ez odáig fajult, hogy Németországba küldték Magyarország aranytartalékát és Szent István koronáját, a magyar államiság szimbólumát. Amit a náciknak nem volt idejük kivinni, azt elpusztították. A szárazföldi erők vezérkari parancsnokának, Guderian tábornoknak az 1944. december 3-ai parancsa így hangzott: „A Führer parancsának megfelelően a katonai műveletek végrehajtása érdekében az összes német csapatnak az ipari vállalatok, a szállító eszközök, az elektromos, a gáz- és vízszivattyú állomások megsemmisítését, működésképtelenné tételét alaposan és tervezetten kell végrehajtania. Eközben a magyar érdekek, sajnos, nem vehetők figyelembe”. A visszavonuló csapatoknak e szerint cselekedve, sikerült tönkretenniük a magyar ipar és az infrastruktúra egy tizedét.

A német szövetségesektől eltérően, akik valójában megszállók lettek a magyar területen, a Szovjetunió teljesen más hozzáállást mutatott Magyarország iránt. A Szovjetunió vezetői már 1945 márciusában döntést fogadtak el arról, hogy élelmiszert küldenek Magyarországra. Az átadott nyersanyagok, üzemanyagok pedig életet leheltek az ország háború sújtotta gazdaságába. Az Állami Védelmi Bizottság 7725. számú határozatának végrehajtása alapján kevesebb, mint két hónap alatt (1945. május 4-éig) a magyar fél a Vörös Hadsereg hátországi szerveitől 6068 tonna gabonát, 530 tonna cukrot, 2286 tonna húst kapott. És nem ez volt a legnagyobb szállítmány. A háború által tönkretett Szovjetunió csak azért, hogy biztosítsa Budapest lakosainak az élelmezését, átadott a magyar félnek 33 ezer tonna gabonát, 4,4 ezer tonna húst, 3,3 ezer tonna cukrot, 180 tonna kávét és más termékeket.

Ma már kevesen tudják, hogy a Szovjetunió agrárreformot kezdeményezett Magyarországon. Ezzel felszámolták a nép szegénységének az egyik fő okát, a nagybirtokok rendszerét.

Ezeket a tényeket dokumentálták, az anyagok ma már nyilvánosak. Azonban ezeket a dokumentumokat vagy nem olvassák, de lehet, hogy szándékosan kerülik a nyilvánosságra hozatalukat annak érdekében, hogy minél színesebben mutassák be a szovjet „zsarnokság” borzalmait, rágalmazzák a Szovjet Hadsereg felszabadító misszióját, terjeszkedő, hódító törekvéseket tulajdonítsanak a Szovjetuniónak, a nemzetközi jog megsértésével vádolják. A magyar újságíró is hasonlóképpen fogalmaz a Mihályi Balázs könyvéről szóló közleményében: „Sokan mindmáig hisznek abban, hogy Budapest ostroma február 11-én lényegében véve a II. Világháború végét jelentette Budapesten. Pedig csak akkor kezdődött a valódi terror, de a kommunizmus ideje alatt erről tilos volt beszélni.”

A könyv szerzője részletesen leírja ezt a „terrort”. Mihályi Balázs a Vörös Hadsereg katonáit a civil lakosság legyilkolásával, emberek kifosztásával, nemi erőszakok elkövetésével vádolja. Ugyanakkor nem dokumentumokra, hanem visszaemlékezésekre és hallomásokra támaszkodik. Forduljunk inkább levéltári forrásokhoz és így vonjunk le következtetéseket arról, mi is történt Budapest elfoglalása után.

A hősies Vörös Hadsereg elleni hazugságok és rágalmazások továbbra is az orosz- és szovjetellenes információs kampány része marad.

A Magyarországon uralkodó rendszer ellen, mint a náci Németország leghűségesebb „műholdja” ellen érzett gyűlölet a szovjet csapatok részéről megalapozott volt. A magyar katonák a Szovjetunióban számos büntető akcióban vettek részt, amelyekben „kitűntek” kegyetlenségükkel, és örökre kiérdemelték a legkegyetlenebb bűntetők sötét hírnevét, amiért még a németek is megvetették őket. Az orosz és a külföldi levéltárakban hatalmas mennyiségű anyagot őriznek, amelyek bizonyítják, hogy a magyar csapatok az elfoglalt szovjet területeken népirtást követtek el. Így Joseph Goebbels a Harmadik Birodalom propagandaminisztere, a naplójában 1942-ben az elfoglalt Brjanszki régióban kialakult helyzetről ezt írta: „Ettől a területtől délre a magyar alakulatok harcolnak. Egymás után kell a falvakat elfoglalniuk és megbékíteniük. Amikor a magyarok azt jelentik, hogy békét teremtettek valamelyik faluban, az általában azt jelenti, hogy a falunak egyetlen lakója sem maradt.”

Az, hogy a magyar királyi hadsereg katonái legyilkolták a szovjet embereket, az országunkban hosszú évekig tabu téma volt, nehogy a múlt bűntettei feszültséget okozzanak a Szovjetunió és az új kelet-európai szövetségesei közötti kapcsolatokban. Ez a politikai korrektség vezetett ahhoz, hogy napjaink néhány magyar történésze azt hangoztatja: kegyetlenkedések a magyar csapatok részéről nem történtek, ezek mind csak a „szovjet propaganda kitalációi”. Nem, uraim, mindez megtörtént. Nők legyilkolása, felégetett falvak, partizánok kivégzése, hadifoglyok kínzása – az áldozatok száma több tízezer.

Kétségtelen, hogy a katonáink, akik a vége felé tartó háborúból szörnyű személyes veszteségek és a megszállóknak az orosz civil lakossággal szemben tanúsított embertelen bánásmódjának a terhét cipelték magukkal, nem finomkodtak az ellenséggel a területükön. Valóban a Nagy Honvédő Háború egész ideje alatt a megtorlás mind az agitáció és a propaganda, mind a szovjet emberek gondolatainak és érzelmeinek az egyik központi témája volt. A bosszúból elkövetett tettek elkerülhetetlenek voltak. Ezért a parancsnokság a Győzelem előestéjén mindent megtett annak érdekében, hogy ne engedje meg az ilyen tettek széleskörű elterjedését.

Így 1944. október 27-én az Állami Védelmi Bizottság kiadta a 6803. számú rendeletet, mely szerint „a Vörös Hadsereg nem hódítóként, hanem a magyar népnek a náci német elnyomás alóli felszabadítójaként lépett be Magyarország területére, és más célja nem volt, mint hogy az ellenséges német seregeket szétverje és a hitleri Németország uralmát a németek által leigázott országokban felszámolja. Ebben a dokumentumban kimondták, hogy a helyi lakosság életmódját, és az országban meglévő gazdasági és politikai rendszert meg kell őrizni.

Ezen kívül kiadták a frontok katonai tanácsainak az irányelveit, magyarázó és a nevelő munkát folytattak. De egy dolog megérteni a nyilvánvaló igazságot, és egy teljesen más dolog felülkerekedni a személyes keserűségen és a gyűlöleten, és nem engedni a bosszúszomj vak akaratának. Úgyhogy a harci körülmények között néhány túlkapás elkerülhetetlen volt. De először is, ilyen esetek nem fordultak elő olyan nagy számban, amennyit a XXI. században nekünk próbálnak tulajdonítani. Ezek elszigetelt esetek voltak. Másodszor pedig, az ügyészség minden ilyen esetet kivizsgált, a katonai bíróságok szigorú ítéleteket hoztak: az ilyen bűntettért vagy hosszú időre terjedő börtönbüntetést (8-10 évet) vagy halálbüntetést szabtak ki. Feljegyeztek néhány jellemző bírósági eljárást, amikor az ilyen bűntettek elkövetőit a csapatok előtt kivégezték, figyelmen kívül hagyva az elkövetők kitüntetéseit és korábbi érdemeit.

Az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Irattárában vannak a politikai osztályoknak olyan jelentései, amelyekben össze vannak gyűjtve a vörös katonák, a komszomol és a párt gyűléseinek a jegyzőkönyvei, amelyekben leírnak olyan eseteket, amikor néhány katona nem katonához méltó módon viselkedett. Ezek valóban vaskos mappák, amelyek aprólékos vizsgálatokat mutatnak be. Az irattárban katonai bíróságok anyagai is megtalálhatók, nyomozati ügyek, ítéletek és így tovább. Ezek a dokumentumok azt bizonyítják, hogy a vétségek nem maradtak büntetlenül, és nem is ezek határozták meg a Vörös Hadsereg katonái viselkedéséről alkotott általános képét.

…Sajnos, a hősies Vörös Hadsereg elleni hazugságok és rágalmazások az orosz- és szovjetellenes információs kampány része lett. Felcserélve az okot és a következményt, a tények, a mítoszok és a pletykák meghamisítása segítségével a II. Világháborúról szóló történelmi emlékezetből kiszorul a legfontosabb dolog, az, hogy a Szovjetunió és a szovjet nép megmentette Európát egész államok és népek felszámolásától. Oroszország köteles határozottan megakadályozni minden olyan kísérletet, ami a történelmet meghamisítja, vagy pillanatnyi érdekek érdekében átnevezi, és tisztára mossa azokat, akik hűen szolgálták Hitlert, és befeketíti azokat, akik kitűzték a győzedelmi zászlót Budapest és Berlin felett. A történelem igazsága, bármilyen mértékben is helyettesítik pletykákkal, fikciókkal, győzni fog. A történelem a dokumentumokban van.