Oroszországi Föderáció Nagykövetsége Magyarországon
(8-10-36-1) 302-5230;
332-4748; 269-01-52
/-
hu ru
14 июля / 2020

A Nagy Győzelem 75 éve: közös felelősség a történelem és a jövő előtt

A Nagy Honvédő Háború befejezése óta 75 év telt el. Ez idő alatt több nemzedék sarjadt fel. Megváltozott a világ politikai térképe. Nincs Szovjetunió, amely nagyarányú, megsemmisítő csapást mért a nácizmusra, megmentve az egész világot. De annak a háborúnak az eseményei még maguk a résztvevők számára is már a távoli múltban maradtak. Miért ünneplik azonban Oroszországban május 9-ét mint a legfőbb ünnepet, június 22-én pedig mintha megállna az élet, és gombóc volna a torkunkban?

Úgy szoktuk mondani: a háború mély nyomot hagyott minden család életében. E szavak embermilliók sorsát, szenvedéseit és a veszteség iránti fájdalmukat foglalják össze. Büszkeség, igazság és emlékezés.

Az én szüleim számára a háború a blokád alá vont Leningrád borzalmas szenvedéseit jelenti, ahol meghalt kétéves Vitya bátyám, ahol csodával határos módon maradt életben édesanyám. Édesapám, habár felmentése volt önkéntesként bevonult, hogy védelmezze szülővárosát, hasonlóan sok millió szovjet állampolgárhoz. Harcolt a „Nyevszkij pjatacsok” hídfőállásban, súlyosan megsebesült. És minél távolabbra kerülnek ezek az évek, annál jobban igényeljük, hogy elbeszélgessünk szüleinkkel, részletesebben megismerjük életük háborús időszakát. De már nincs lehetőségünk bármit is kérdezni tőlük, ezért szentül őrzöm a szívemben édesapámmal és édesanyámmal ezekről a dolgokról folytatott beszélgetéseinket, szűkszavú érzelemnyilvánításaikat.

Számomra és kortársaim számára lényeges, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink értsék, milyen megpróbáltatásokon és gyötrelmeken kellett elődeiknek keresztülmenniük. Miért, hogyan tudták ezt kibírni és győzni? Honnan vették azt a valóságosan acélos lelkierőt, amely csodálkozásra és bámulatra késztette az egész világot? Igen, védelmezték az otthonukat, gyermekeiket, szeretteiket, családjukat. Mindnyájukat azonban egyesítette a Hon, a Szülőhaza iránti szeretet. Ez a lélek, a személyiség mélyén rejlő érzés a maga teljességében tükröződik népünk lényegében, és az egyik meghatározó erővé vált népünknek a nácik ellen vívott hősies és önfeláldozó harcában.

Gyakran hallani a kérdést: hogy viselkedne a mai nemzedék, mit tenne válsághelyzetben? Én pedig azokat a fiatal orvosokat, ápolónőket, tegnapi diákokat látom, akik ma a „vörös zónába” mennek, hogy emberéleteket mentsenek. Katonáink, akik részt vesznek a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, és szilárdan kitartanak akár életük árán is – még egészen fiatal gyerekek! A legendás, halhatatlan hatodik deszantos század sok harcosa mindössze 19-20 éves volt. Mindnyájan megmutatták azonban, hogy méltó folytatói azon hőstetteknek, amelyek árán katonáink megvédték Hazánkat a Nagy Honvédő Háború idején.

Ezért vagyok biztos abban, hogy Oroszország népeinek alapvető jellemvonása – kötelességeik teljesítése, akár magukat sem kímélve, ha a körülmények szükségessé teszik. Önfeláldozás, hazafiság, a szülőföld, a család és a Haza szeretete – ezek az értékek manapság is alapvetőek, meghatározóak az orosz társadalomban. Sok tekintetben ezeken múlik országunk szuverenitása.

Most népi kezdeményezésre született új hagyományaink is vannak, mint például a „Halhatatlan ezred”. Ez a hálás emlékezés, a nemzedékek közötti vérségi, élő kapcsolat díszmenete. Sok millió ember vesz részt ezeken a felvonulásokon azon hozzátartozóik fényképével, akik védelmezték Hazájukat, és szétzúzták a nácizmust. Ez azt jelenti, hogy sohasem feledhetjük életüket, megpróbáltatásaikat és áldozatukat, a Győzelmet, amelyet továbbadtak nekünk.

A múlt és a jövő iránti felelősségünk értelmében mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a szörnyű tragédiák ne ismétlődjenek meg. Ezért éreztem kötelességemnek, hogy cikket írjak a második világháborúról és a Nagy Honvédő Háborúról. Többször felvetettem ezt a gondolatomat a világ vezetőinek, és megértésre találtam. A FÁK-tagországok vezetőinek múlt év végén tartott csúcstalálkozóján mindnyájan egyek voltunk: fontos átadni a nemzedékeknek annak emlékezetét, hogy a nácizmus feletti győzelmet mindenekelőtt az egész szovjet nép aratta, hogy ebben a – mind a fronton, mind a hátországban vívott – hősies harcban vállvetve küzdöttek a Szovjetunió minden köztársaságának képviselői. A kollégáimmal egyben a nehéz háború előtti időszakról is beszélgettünk.

Ez a beszélgetés nagy visszhangot váltott ki mind Európában, mind a világban. Tehát valóban szükséges és aktuális feleleveníteni a múlt tanulságait. Mindemellett sok érzelmet, rosszul palástolt komplexusokat, zajos vádaskodást váltott ki. Több politikus szokás szerint igyekezett mihamarabb bejelenteni, hogy Oroszország át akarja írni a történelmet. Mindeközben egyetlen tényt, egyetlen érvet sem voltak képesek megcáfolni. Ez egyébként nyilvánvaló, hiszen nem lehet vitatkozni hiteles iratokkal, amelyek – egyébként – nemcsak orosz, hanem külföldi levéltárakban is megtalálhatók.

Ezért van szükség a világháborúhoz vezető okok további elemzésére, a súlyos események, tragédiák és győzelmek, valamint a tanulságok átbeszélésére – a mi országunk és az egész világ érdekében. És ebben a törekvésünkben, ismét hangsúlyoznám, hogy kizárólag a levéltári anyagokra és a szemtanúk tanúságtételére van szükség, ki kell rekeszteni bármiféle ideológiai és átpolitizált fikciót.

Szeretnék újra emlékeztetni egy nyilvánvaló dologra: a második világháború alapvető okai jelentős mértékben az első világháborúval kapcsolatban hozott döntésekben gyökereznek. Németország számára a versaillesi békeszerződés a legsúlyosabb igazságtalanság jelképévé vált. Ténylegesen az ország kirablásáról volt szó, mivel Németországnak óriási jóvátételt kellett fizetnie a nyugati szövetségeseknek, ami kimerítette a gazdaságát. Ferdinand Foch francia marsall, a szövetséges haderők főparancsnoka prófétai módon jellemezte Versaillest: „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”

Éppen a nemzetnek ezen megalázása szolgált táptalajul a szélsőséges és revansista nézetek kialakulásához Németországban. A nácik ügyesen kihasználták ezeket az érzelmeket, erre építették propagandájukat, ígérve Németország megszabadítását „Versailles örökségétől”, egykori nagyságának helyreállítását, lényegében pedig egy új háború felé terelték a német népet. Bármennyire paradox is, ezt segítették elő közvetlen vagy közvetett módon a nyugati államok, mindenekelőtt Nagy-Britannia és az USA. Pénzügyi és ipari köreik igen aktívan fektették be tőkéjüket a hadiipari termékeket előállító német gyárakba és üzemekbe. Az arisztokrácia és a politikai hatalom köreiben sokan támogatták a mind Németországban, mind Európában erősödő szélsőséges, szélső jobb, nacionalista mozgalmakat.

A versaillesi „világrend” számtalan rejtett ellentmondást és nyílt konfliktust generált. Ezek onnan eredtek, hogy az első világháború győztesei önkényesen húzták meg az új európai államok határait. Ezen új államok megjelenése után szinte azonnal területi követelések és kölcsönös igények merültek fel, amelyek időzített bombákká váltak.

Az első világháború egyik legfontosabb eredménye a Népszövetség létrehozása volt. Sokan bíztak abban, hogy ez a nemzetközi szervezet biztosítani fogja a tartós békét és a kollektív biztonságot. Ez egy előremutató eszme volt, amelynek következetes megvalósítása, túlzás nélkül megelőzhette volna a globális háború borzalmainak megismétlődését.

A Népszövetség azonban, amelyben a győztes hatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország – domináltak nem bizonyult hatékonynak, és egyszerűen üres fecsegésbe süppedt. A Népszövetségben, de általában az európai kontinensen süket fülekre talált a Szovjetuniónak az egyenjogúságon alapuló kollektív biztonsági rendszer kialakítására vonatkozó, sokszor megismételt felhívása. Ez többek között magában foglalhatta volna a kelet-európai és a csendes-óceáni paktumok megkötését is, amelyek meggátolhatták volna az agressziót. Ezekre a javaslatokra ügyet sem vetettek.

A Népszövetség nem volt képes megakadályozni a világ különböző térségeiben kirobbanó konfliktusokat, mint például Etiópia olasz lerohanását, a spanyol polgárháborút, Japán Kína elleni agresszióját, Ausztria bekebelezését. A Müncheni Egyezmény esetében pedig, amelyet Hitleren és Mussolinin kívül Nagy-Britannia és Franciaország vezetői is aláírtak, a Népszövetség teljes egyetértésével tagolták szét Csehszlovákiát. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy Európa legtöbb akkori vezetőjével ellentétben Sztálin nem szennyezte be magát Hitlerrel folytatott személyes találkozóval, habár nyugati körökben Hitlert akkoriban tekintélyes politikusnak, szívesen látott vendégnek tekintették az európai fővárosokban.

Csehszlovákia széttagolásában Németországgal együtt részt vett Lengyelország is. Idejekorán és együtt döntötték el, Csehszlovákia mely területe kinek jut. 1938. szeptember 20-án Józef Lipski, Lengyelország berlini nagykövete Hitler következő ígéreteiről tájékoztatta Józef Becket, Lengyelország külügyminiszterét: „...Amennyiben Lengyelország és Csehszlovákia között konfliktusra kerülne a sor a tesini lengyel érdekek miatt, a Birodalom az önök [lengyelek] oldalára fog állni”. A nácik vezére még súgott is, azt tanácsolta, hogy a lengyelek csak azután kezdjék el műveleteiket, „...miután a németek elfoglalják a Szudétákat”.

A lengyelek pontosan tudták, hogy Hitler segítsége nélkül elcsatolási terveik dugába dőlnének. Hadd idézzem Hans-Adolf von Moltke varsói német nagykövetnek és Józef Becknek a lengyel-cseh viszonyról és a Szovjetunió ezzel kapcsolatos álláspontjáról 1938. október 1-jén folytatott beszélgetéséről készült feljegyzést. Ezt olvassuk: „...Beck úr nagy köszönetét fejezte ki a lengyel érdekek lojális értelmezésért a Müncheni Konferencián, valamint a kapcsolatok őszinte voltáért a cseh konfliktus során. [Lengyelország] kormánya és közvéleménye teljes mértékben tiszteletben tartja a Führer és a Birodalmi Kancellár álláspontját”.

Csehszlovákia felosztása kegyetlen és cinikus volt. München ledöntötte még azokat a formális törékeny garanciákat is, amelyek megmaradtak a földrészen, megmutatta, hogy a kölcsönös megállapodások mit sem érnek. Éppen a Müncheni Paktum húzta meg az elsütőbillentyűt, ami után az európai nagy háború elkerülhetetlenné vált.

Manapság az európai politikusok, mindenekelőtt a lengyel vezetők „el szeretnék hallgatni” Münchent. Miért? Nemcsak azért, mert országaik akkor elárulták Csehszlovákia iránti kötelezettségeiket, támogatták a Müncheni Paktumot, némelyikük pedig még részt is vett a zsákmány felosztásában, hanem azért is, mert bizonyára kellemetlen visszaemlékezni arra, hogy 1938. akkori drámai napjaiban egyedül a Szovjetunió állt ki Csehszlovákia mellett.

Szem előtt tartva többek között a Franciaországgal és Csehszlovákiával kötött szerződéséből származó nemzetközi kötelezettségeit, a Szovjetunió igyekezett elejét venni a tragédiának. Lengyelország pedig, saját érdekeit követve minden erejével akadályozta az európai kollektív biztonsági rendszer létrehozását. 1938. szeptember 19-én Józef Beck lengyel külügyminiszter egyenesen ezt írta Józef Lipski korábban említett berlini nagykövetnek, annak Hitlerrel történő találkozója előtt: „...Az elmúlt év folyamán a lengyel kormány négyszer utasította el a belépést a Csehszlovákia védelmét szolgáló nemzetközi beavatkozásba”.

Nagy-Britannia, valamint Franciaország, amely akkoriban a csehek és a szlovákok legfőbb szövetségese volt inkább felmondta garanciáit, és hagyta szétmarcangolni ezt a kelet-európai országot. És nemcsak hagyta, hanem keletre irányította a nácik törekvéseit, hogy Németország és a Szovjetunió elkerülhetetlenül összecsapjanak, és kivéreztessék egymást.

Éppen ebből állt a „békéltetés” nyugati politikája. Ez nemcsak a Harmadik Birodalomra vonatkozott, hanem az ún. Antikomintern Paktum többi résztvevőjére is – a fasiszta Olaszországra és a militarista Japánra. Távol-Keleten ez a politika az 1939. nyarán kötött angol-japán megállapodásban tetőzött, amely szabad kezet biztosított Japánnak Kínában. A vezető európai államok nem akarták belátni, hogy Németország és szövetségesei halálos veszedelmet jelentenek az egész világra, arra számítottak, hogy a háború őket elkerüli.

A Müncheni Paktum megmutatta a Szovjetuniónak, hogy a biztonsági kérdésekről a nyugati országok a Szovjetunió érdekeinek figyelembevétele nélkül fognak dönteni, adandó alkalommal pedig akár szovjetellenes frontot is alakítanak.

A Szovjetunió mindazonáltal, amíg csak lehetett megragadta a legcsekélyebb lehetőséget is egy Hitler-ellenes koalíció létrehozására, megismétlem: a nyugati országok kétkulacsos politikája ellenére. Így, titkosszolgálati csatornáin keresztül a szovjet vezetés részletes információt kapott az 1939. nyarán folytatott angol-német titkos tárgyalásokról. Szeretném hangsúlyozni: ezek a színfalak mögötti tárgyalások igen intenzíven folytak, ráadásul gyakorlatilag egyidejűleg a Franciaország, Nagy-Britannia és Szovjetunió képviselőinek háromoldalú tárgyalásaival, amelyeket a nyugati partnerek tudatosan késleltettek. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban a brit levéltárakban őrzött egyik iratból – ez az 1939 augusztusában Moszkvába érkezett brit katonai missziónak adott utasítás. Ebben egyértelműen le van írva, hogy a küldöttségnek „nagyon lassan kell folytatnia a tárgyalásokat”; hogy az Egyesült Királyság Kormánya nem hajlandó magára vállalni részletesen meghatározott kötelezettségeket, amelyek bármely körülmények között korlátozhatják döntési szabadságát”. Hozzáteszem azt is, hogy az angolokkal és a franciákkal ellentétben, a szovjet küldöttséget a Vörös Hadsereg legfőbb parancsnokai vezették, akiknek minden szükséges felhatalmazásuk megvolt „Anglia, Franciaország és a Szovjetunió európai agresszió elleni katonai védelmének megszervezésére vonatkozó katonai konvenció aláírására”.

A tárgyalások meghiúsulásában Lengyelország is szerepet játszott, amely semmiféle kötelezettséget sem kívánt vállalni a szovjet fél előtt. A lengyel vezetés még a nyugati szövetségesek nyomása ellenére is elutasította az együttműködést a Vörös Hadsereggel a Wehrmacht ellenében. És csak miután ismertté vált, hogy Ribbentrop látogatást tesz Moszkvában, Józef Beck kelletlenül, nem közvetlenül, hanem a francia diplomatákon keresztül tájékoztatta a szovjet felet, hogy: „...A német agresszió elleni együttes fellépés esetén nem kizárt a Lengyelország és a Szovjetunió közötti együttműködés a későbbiekben meghatározandó technikai feltételek alapján”. Egyidejűleg, kollégáinak ezt így magyarázta: „...Csupán taktikai okokból nem utasítom el ezt a megfogalmazást, a Szovjetunióval kapcsolatos elvi álláspontunk azonban végleges és változatlan marad”.

A kialakult helyzetben a Szovjetunió aláírta Németországgal a megnemtámadási szerződést, gyakorlatilag az európai országok közül utolsóként. Ráadásul csak akkor, amikor valóságossá vált a két frontos háború veszélye – nyugaton Németországgal, keleten pedig Japánnal, ahol már intenzív harcok folytak a Halhin-Gol folyónál.

Sztálint és környezetét sok jogos vád érheti. Emlékezünk a rezsimnek saját népe ellen elkövetett bűntetteire, és a tömeges megtorlások borzalmaira. Ismétlem, a szovjet vezetőknek sok mindenért lehet szemrehányást tenni, azért azonban semmiképpen sem, hogy nem értették volna a külső fenyegetések természetét. Látták, hogy a Szovjetuniót szemtől szembe akarják fordítani Németországgal és szövetségeseivel, és ennek a valóságos veszélynek a tudatában cselekedtek, hogy drága időt nyerjenek az ország védelmének megerősítésére.

Az akkor megkötött Megnemtámadási Szerződéssel kapcsolatban manapság sok a beszéd, és sokan éppen a mai Oroszországot kárhoztatják. Igen, Oroszország a Szovjetunió jogutódja, és a szovjet nép – minden diadalával és tragédiájával – ezeréves történelmünk elidegeníthetetlen része. Emlékeztetni szeretnék ugyanakkor arra, hogy a Szovjetunió közzétette az ún. Molotov-Ribbentrop Paktum jogi és erkölcsi értékelését. A Legfelsőbb Tanács 1989. december 24-i Határozata hivatalosan elítéli a titkos jegyzőkönyveket, mint „az egyszemélyi hatalom megnyilvánulását”, amely semmiképpen sem tükrözte „a szovjet nép akaratát, amely így nem is felelős ezért a megegyezésért”.

Mindazonáltal, más államok igyekeznek nem emlékezni azokra a megállapodásokra, amelyeken a nácik és a nyugati vezetők aláírása áll. Nem is beszélve ennek az együttműködésnek a jogi és erkölcsi értékeléséről, beleértve egyes európai vezetők hallgatólagos beleegyezését a nácik barbár terveibe, egészen azok közvetlen ösztönzéséig. Ugyan mit szóljunk Józef Lipski berlini lengyel nagykövet cinikus kijelentéséhez, amelyet az 1938. szeptember 20-án, a Hitlerrel folytatott beszélgetés során mondott: „...A zsidó kérdés megoldásáért mi [lengyelek]... nagyszerű szobrot állítunk neki Varsóban”.

Ezenkívül nem tudhatjuk, miféle „titkos jegyzőkönyvek” és mellékletek kísérték a többi ország nácikkal kötött megállapodásait. Kénytelenek vagyunk „hitelt adni szavaiknak”. Többek között mindmáig nem tették hozzáférhetővé a titkos angol-német tárgyalások anyagát. Ezért felszólítunk minden államot, hogy aktívabban folytassa levéltárai megnyitását, publikálja a háború előtti és a háborús időszak korábban ismeretlen iratait – úgy, mint Oroszország teszi ezt az utóbbi években. Ebben a folyamatban készek vagyunk a széleskörű együttműködésre, támogatjuk a történész kutatók közös kutatási projektjeit.

Térjünk azonban vissza a második világháborút közvetlenül megelőző eseményekhez. Naivság volt azt hinni, hogy miután elbánt Csehszlovákiával, Hitler nem támaszt újabb területi követeléseket. Méghozzá Lengyelországgal, a Csehszlovákia felosztásában részt vevő korábbi szövetségesével szemben. Ennek oka egyébként szintén Versailles örökségéhez tartozott –az ún. danzigi folyosó sorsa. Lengyelországnak a továbbiakban bekövetkezett tragédiája teljes egészében az akkori lengyel vezetés lelkén szárad, amely megakadályozta az angol-francia-szovjet katonai megállapodás megkötését, és a nyugati partnerek segítségében reménykedett, a hitleri gépezet hengerei közé vetette saját népét.

A német támadás a villámháború doktrinájának megfelelően fejlődött. A lengyel hadsereg elkeseredett, hősies ellenállása ellenére, a német csapatok már 1939. szeptember 8-án, a háború kitörése után egy héttel Varsó megközelítési útvonalain voltak. Lengyelország katonai és politikai vezetése pedig szeptember 17-én átszökött Románia területére, elárulva népét, amely folytatta a hódítók elleni harcot.

A nyugati szövetségesek nem igazolták a lengyel várakozásokat. Miután hadat üzent Németországnak Franciaország hadserege csupán néhány tucat kilométerre tört be a német területre. Mindez csupán az aktív cselekmények szemléltetésének tűnt. A továbbiakban pedig a franciaországi Abbeville-ben 1939. szeptember 12-én összeült angol-francia Legfőbb Haditanács a támadás teljes leállításáról döntött a lengyelországi események rohamos fejlődése miatt. Megkezdődött a hírhedt „furcsa háború”. Itt nyilvánvalóan nem történt más, mint hogy Franciaország és Anglia elárulták Lengyelországgal szembeni kötelezettségeiket.

Később, a Nürnbergi Per során a német tábornokok így magyarázták gyors sikereiket keleten, Alfred Jodl, a Wehrmacht korábbi vezérkari főnöke beismerte: „...Az, hogy már 1939-ben nem szenvedtünk vereséget csupán annak köszönhető, hogy a Lengyelország elleni háborúnk idején Nyugaton 23 német hadosztállyal szembenálló mintegy 110 francia és angol hadosztály tétlen maradt”.

Kértem, hogy a levéltárakban keressék meg az összes iratot, amely 1939 augusztusának és szeptemberének vészterhes napjaiban fennálló német-szovjet kapcsolatokra vonatkozik. Amint az iratokból kiviláglik, a Németország és a Szovjetunió között a megnemtámadásról 1939. augusztus 23-án kötött Megállapodás Titkos Jegyzőkönyvének 2. pontja kimondja, hogy a lengyel Államhoz tartozó megyék területi és politikai átszerveződése során a két ország érdekszférájának határa „megközelítőleg a Narew, Visztula és San folyókon halad”. Másszóval, a szovjet érdekszférába nemcsak azok a területek tartoztak, amelyeken többségében ukrán és fehérorosz lakosság lakott, hanem a Bug és a Visztula közötti történelmi lengyel földek is. Ez a tény nem mindenki előtt ismert.

Aminthogy az sem, hogy a Lengyelország elleni támadást követő első szeptemberi napokban Berlin állhatatosan és számos alkalommal felhívta Moszkvát a harccselekményekhez való csatlakozásra. A szovjet vezetés azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta ezeket a felhívásokat, és ameddig csak lehetséges volt, nem kívánt belefolyni a drámai módon fejlődő eseményekbe.

Csak miután egyértelművé vált, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem igyekeznek segíteni szövetségesüknek, a Wehrmacht pedig képes egész Lengyelország igen gyors megszállására, és gyakorlatilag Minszk megközelítési útvonalainak az elérésére, született döntés a Vörös Hadsereg magasabbegységeinek szeptember 17-én reggel történő bevezetéséről az ún. keleti megyékbe, amelyek jelenleg Fehéroroszország, Ukrajna és Litvánia területéhez tartoznak.

Más lehetőség, nyilvánvalóan nem maradt. Ellenkező esetben a Szovjetunió kockázata sokszorosára nőtt volna, mivel – megismétlem – a régi szovjet-lengyel határ mindössze néhány tucat kilométerre haladt Minszktől, és a nácik elleni elkerülhetetlen háború kitörésekor a Szovjetunió stratégiai szempontból igen előnytelen helyzetbe került volna. És a Brest és Grodno, Przemyśl, Lemberg és Wilno körzetében élő különböző nemzetiségű emberek millióit, közöttük zsidókat is a nácik és helyi csatlósaik – az antiszemiták és a szélsőséges nacionalisták – elé vetettek volna elpusztításuk végett.

Éppen az a tény, hogy a Szovjetunió az utolsó lehetőségig igyekezett kívül maradni a fellángoló konfliktuson, és nem akart Németország oldalán játszani vezetett ahhoz, hogy a szovjet és a német csapatok valódi érintkezésére jóval keletebbre került sor a titkos jegyzőkönyvben meghatározott határnál. Nem a Visztulánál, hanem az ún. Curzon-vonalnál, amelyet még 1919-ben javasolt az Antant Lengyelország keleti határának.

Mint ismeretes a feltételes módot nehezen tudjuk alkalmazni már megtörtént eseményekre. Annyit mondanék csupán, hogy 1939 szeptemberében a szovjet vezetésnek lehetősége volt még tovább mozdítani a Szovjetunió nyugati határait, egészen Varsóig, de úgy döntött, hogy ezt nem teszi meg.

A németek javasolták az új status quo rögzítését. 1939. szeptember 28-án Moszkvában Joachim von Ribbentrop és Vjacseszlav Molotov aláírta a Szovjetunió és Németország között a barátságról és a határokról szóló Megállapodást, valamint az államhatár módosításáról szóló titkos jegyzőkönyvet, amely államhatárnak azt a demarkációs vonalat tekintette, amely mentén de facto a két hadsereg állt.

1939. őszén, saját katonapolitikai, védelmi feladatainak megoldása során a Szovjetunió megkezdte Lettország, Litvánia és Észtország magába olvasztását. Ezen országok szerződések alapján, a választott hatalmi szervek beleegyezésével léptek be a Szovjetunióba. Ez megfelelt az akkori időszak nemzetközi és államjogi normáinak. Ezenkívül, 1939 októberében Litvánia visszakapta Wilno várost és a hozzátartozó megyét, amelyek korábban Lengyelország részét képezték. A Szovjetunió részeként, a baltikumi köztársaságok megőrizték hatalmi szerveiket, nyelvüket, képviseletet kaptak a szovjet legfelsőbb hatalmi szervekben.

Ezen hónapok során nem szünetelt a kívülálló számára láthatatlan diplomáciai és katonapolitikai harc, a hírszerzés munkája. Moszkvában értették, hogy kibékíthetetlen és kegyetlen ellenséggel van dolguk, hogy a nácizmus elleni titkos háború már megkezdődött. És semmiféle alapja annak, hogy az akkori évek hivatalos kijelentéseit, formális jegyzőkönyveit és jegyzékeit a Szovjetunió és Németország „barátságának” bizonyítékaiként értelmezzük. Aktív kereskedelmi és műszaki kapcsolatokat Németország nemcsak a Szovjetunióval, hanem más országokkal is fenntartott. Mindeközben Hitler egyre-másra próbálta belevonni a Szovjetuniót a Nagy-Britannia elleni szembenállásba, de a szovjet vezetés ebbe nem ment bele.

Hitler utolsó próbálkozására, hogy belevonja a Szovjetuniót a közös fellépésbe Molotov berlini látogatása során került sor 1940 novemberében. Molotov azonban precízen végrehajtotta Sztálin utasítását, és csak általánosságban beszélgetett arról a német ötletről, hogy a Szovjetunió csatlakozzon a Nagy-Britannia és az USA ellen irányuló háromhatalmi egyezményhez, Németország, Japán és Olaszország szövetségéhez, amelyet 1940 szeptemberében írtak alá. November 17-én, Ivan Majszkij londoni szovjet politikai képviselő (nagykövet) felkészítése során nem véletlenül mondta Molotov ezeket: „Tájékoztatása végett... Berlinben semmiféle megállapodást sem írtunk alá, és nem is terveztünk aláírni. Berlinben csupán... véleménycserére került sor... A németek és a japánok, úgy látszik nagyon szeretnének bennünket a Perzsa-öböl és India felé lökni. Elhárítottuk ennek a kérdésnek a megvitatását, mivel nem tartjuk helyénvalónak ezeket a német tanácsokat”. November 25-én pedig a szovjet vezetés pontot tett ezeknek a tárgyalásoknak a végére: a nácik számára elfogadhatatlan feltételeket támasztott hivatalosan, beleértve a német csapatok kivonását Finnországból, kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírását a Szovjetunió és Bulgária között, valamint egyéb követelményeket, ezzel tudatosan kizárva bármilyen lehetőséget az Egyezményhez történő csatlakozásra. Ez az álláspont véglegesen megerősítette a Führer azon szándékát, hogy háborúba lépjen a Szovjetunióval. És már decemberben, lesöpörve az asztalról stratégáinak minden figyelmeztetését a kétfrontos háború katasztrofális veszélyéről, Hitler jóváhagyta a Barbarossa tervet. Jóváhagyta, mert úgy gondolta, hogy éppen a Szovjetunió a legfőbb szembenálló erő Európában, és hogy a küszöbön álló keleti háború fogja eldönteni a világháború sorsát. Abban pedig, hogy a Moszkva elleni hadjárat gyors és sikeres lesz Hitler nem kételkedett.

Szeretném külön hangsúlyozni az alábbiakat: akkor a nyugati országok, de facto elfogadták a szovjet lépéseket, elismerték a Szovjetunió törekvését biztonságának szavatolására. Még 1939. október 1-jén Winston Churchill, aki akkor az Admiralitás első lordja volt, egy rádióbeszédében így nyilatkozott: „Oroszország saját érdekeinek hideg politikáját követi... Oroszországnak a náci fenyegetéssel szembeni védelméhez nyilvánvalóan az volt szükséges, hogy az orosz csapatok ezen a vonalon [az új nyugati határon] állomásozzanak”. 1939. október 4-én a Lordok Házában Lord Edward Halifax, Nagy-Britannia külügyminisztere az alábbiakat mondta: „...Emlékeztetnünk kell, hogy a szovjet kormány intézkedései lényegében abból álltak, hogy a határt arra a vonalra tették át, amelyet Lord Curzon javasolt a Versaillesi Konferencia során... Csupán történelmi tényeket idézek, és úgy vélem, hogy azok megcáfolhatatlanok”. David Lloyd George, az ismert brit politikus és államférfi hangsúlyozta: „Az orosz csapatok azokat a területeket foglalták el, amelyek nem lengyelek, és amelyeket Lengyelország erővel foglalt el az első világháború után... Bűnös esztelenség volna egy kalap alá venni az orosz előrenyomulást a német előrenyomulással”.

Ivan Majszkij szovjet politikai képviselővel folytatott informális beszélgetések során az angol magasrangú politikusok és diplomaták nyíltabban beszéltek. 1939. október 17-én R. Butler, a brit külügyminisztérium helyettes államtitkára így beszélt: „...Angol kormánykörökben úgy gondolják, hogy szó sem lehet Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország visszaadásáról Lengyelországnak. A brit kormány teljes mértékben meg volna elégedve, ha nemcsak a Szovjetunió és Németország, hanem Anglia és Franciaország garanciái mellett is sikerülne létrehozni egy szerény méretű etnikai Lengyelországot”. 1939. október 27-én Sir Horace Wilson, Chamberlain főtanácsadója ezt mondta: „Lengyelországot... mint önálló államot kell helyreállítani etnikai törzsterületén, de Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország nélkül”.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezen beszélgetések során a résztvevők felmérték a szovjet-brit kapcsolatok javításának lehetőségeit is. Ezek a kapcsolatok jelentős mértékben járultak hozzá a leendő szövetségesi viszonyhoz és a Hitler-ellenes koalíció létrehozásához. A felelősséget érző előrelátó politikusok közül kiemelkedik Winston Churchill, aki – a Szovjetunió iránti ismert ellenérzése ellenére – korábban is az együttműködésünkért szállt síkra. Még 1939 májusában jelentette ki a Képviselőházban: „Halálos veszedelembe kerülünk, ha nem leszünk képesek az agresszió ellen nagy szövetséget alakítani. Hatalmas butaság lenne, ha elutasítanánk a természetes együttműködést Szovjet-Oroszországgal”. Ivan Majszkijjal 1939. október 6-án, a harccselekmények megkezdése után tartott találkozóján pedig bizalmasan ezeket mondta: „...Nagy-Britannia és a Szovjetunió között nincs semmiféle komoly ellentmondás, következésképpen nincs alapja a feszült és ki nem elégítő viszonynak. A brit kormány... szeretné fejleszteni... a kereskedelmi kapcsolatokat. Hasonlóképpen készen volna megvitatni a kapcsolatok javítására irányuló egyéb intézkedéseket”.

A második világháború nem rögtön, váratlanul vagy hirtelen tört ki. És Németország Lengyelország elleni agressziója sem volt meglepetésszerű. Mindez – az akkori időszak világpolitikájában megmutatkozó sokféle tendencia és tényező eredménye. A háborút megelőző minden esemény egy végzetes láncolattá állt össze. Kétségkívül azonban, hogy a legfontosabb, az, ami predesztinálta az emberiség történetének leghatalmasabb tragédiáját – az állami szinten megnyilvánuló önzőség, gyávaság, az erőt gyűjtő agresszor iránti engedékenység, a politikai elit felkészületlensége a kompromisszum keresésére.

Ezért is becstelenség azt állítani, hogy a második világháborúhoz vezető legfőbb ok – Ribbentrop náci külügyminiszter kétnapos moszkvai látogatása. Minden vezető ország ilyen vagy olyan mértékben felelős a háború kitöréséért. Mindegyik elkövetett helyrehozhatatlan hibákat, önelégülten azt hívén, hogy be lehet csapni másokat, egyoldalú előnyökre lehet szert tenni vagy ki lehet maradni a közeledő világkatasztrófából. És ezért a vigyázatlanságért, a kollektív biztonsági rendszer elutasításáért milliók életével, kolosszális veszteségekkel kellett fizetni.

A legcsekélyebb mértékben sem kívánok a bíró szerepében tetszelegni, valakit vádolni vagy felmenteni, különösen nem kívánom ezzel a történelmi témával előhívni a nemzetközi információs egymásnak feszülés újabb hullámát, amely államok és népek összeütközését válthatná ki. Úgy gondolom, hogy az elmúlt események megfontolt értékelését az akadémiai tudománynak kell elvégeznie, a különböző országok tekintélyes tudósainak a bevonásával. Mindnyájunknak igazságra és objektivitásra van szükségünk. A magam részéről már korábban is, most is felkérem a kollégákat, hogy folytassanak nyugodt, nyitott, bizalmas párbeszédet, önkritikusan, előítéletektől mentesen tekintsenek közös múltunkra. Ez a megközelítés lehetővé tenné, hogy ne ismételjük meg az akkor elkövetett hibákat, és hosszú elkövetkező évekre biztosíthassuk a békés és sikeres fejlődést.

Sok partnerünk azonban még nem kész a közös munkára. Ellenkezőleg, saját céljaikat követve egyre több és egyre nagyobb mérvű információs támadást indítanak hazánk ellen, magyarázkodásra akarva késztetni bennünket, bűntudatot akarva ébreszteni bennünk, képmutató átpolitizált nyilatkozatokat tesznek közzé. Így például, az Európai Parlament által 2019. szeptember 19-én elfogadott, „A történelmi emlékezet megőrzésének fontosságáról Európa jövője szempontjából” című Határozat közvetlenül azzal vádolta meg a Szovjetuniót, hogy a náci Németországgal együtt kirobbantotta a második világháborút. Münchenről természetesen egy fia említés sem esett.

Úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló „papírok”, mert ezt a határozatot képtelen vagyok iratnak nevezni, nyilvánvaló botránykeltési célzatuk mellett veszélyes valóságos fenyegetéseket hordoznak magukban. Hiszen tiszteletreméltó szerv hagyta jóvá. És ugyan miről tett tanúbizonyságot? Bármennyire is szomorú, a háború utáni világrend felbomlasztására irányuló tudatos politikáról; ezen világrend létrehozása azon országok becsületének és felelősségének dolga, amelyeknek több képviselője is megszavazta ezt a hazug nyilatkozatot. Ezzel kezet emeltek a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék következtetéseire, a világközösség erőfeszítéseire, amellyel a győzedelmes 1945. év után életre hívta az egyetemes nemzetközi intézményeket. Ezzel kapcsolatban szeretnék emlékeztetni arra, hogy még az európai integrációnak a folyamata is, amelynek során létrejöttek a megfelelő struktúrák, közöttük az Európai Parlament is, csak a múlt alapján levont tanulságoknak köszönhetően, a múlt pontos jogi és politikai értékelése alapján vált lehetségessé. És azok, akik tudatosan megkérdőjelezik ezt a konszenzust szétrombolják az egész háború utáni Európa alapjait.

Amellett, hogy ezzel a világrend legfontosabb alapelveit veszélyeztetik, a dolognak van egy erkölcsi oldala is. Az emlékezet megcsúfolása, kigúnyolása – aljasság. Az aljasság lehet szándékolt, képmutató, teljességgel tudatos, amikor a második világháború befejezésének 75. évfordulója alkalmából tett felszólalásokban a Hitler-ellenes koalíció minden résztvevőjét felsorolják a Szovjetunió kivételével. Az aljasság lehet gyáva is, amikor lerombolják a nácizmus ellen küzdőknek emelt emlékműveket, a nem kívánatos ideológia és az állítólagos megszállás elleni harc hamis jelszavaival igazolva szégyenteljes megnyilvánulásaikat. Az aljasság lehet véres is, amikor a neonácik és Bandera örökösei ellen felszólalókat megölik és elégetik. Ismétlem, az aljasság különbözőképpen mutatkozik meg, de ettől még nem lesz kevésbé undorító.

A történelem tanulságainak elfeledéséért súlyos árat kell fizetni. Mi állhatatosan fogjuk védelmezni a dokumentumokkal alátámasztott történelmi tényeken alapuló igazságot, továbbra is őszintén és részrehajlás nélkül fogjuk feltárni a második világháború eseményeit. Többek között ez a célja a második világháború és a háborút megelőző időszak történetével kapcsolatos levéltári iratokat, filmeket és fényképeket tartalmazó legnagyobb gyűjtemény létrehozásának Oroszországban.

Ez a projekt már megkezdődött. Jelen cikknek a megírásakor is több új, nemrég felfedezett, nyilvánosságra hozott anyagot használtam fel. És ezzel kapcsolatban felelősségteljesen kijelenthetem, hogy nem létezik olyan levéltári anyag, amely azt a verziót tartalmazná, hogy a Szovjetunió megelőző háborút kívánt volna indítani Németország ellen. Igen, a szovjet katonai vezetés azt a doktrínát követte, hogy támadás esetén a Vörös Hadsereg gyorsan visszavág az ellenségnek, ellentámadásba megy át, és a háborút az ellenség területén folytatja. Ezek a stratégiai tervek azonban egyáltalán nem azt a szándékot tükrözték, hogy elsőként megtámadjuk Németországot.

Ma már nyilvánvalóan a történészek rendelkezésére állnak a katonai tervezés iratai, a szovjet és a német vezérkarok határozatai. Végre tudjuk, hogyan fejlődtek az események valójában. Ennek az ismeretnek a magasából sokan elmélkednek országunk katonai és politikai vezetésének tevékenységéről, hibáiról, tévedéseiről. Ezzel kapcsolatban egyet mondok: a legkülönbözőbb fajta dezinformáció hatalmas áradata mellett a szovjet vezetők a nácik készülő támadásáról is kaptak a valóságnak megfelelő információt. És a háborút megelőző években lépéseket tettek az ország harckészültségének növelésére, beleértve a hadkötelezettek egy részének álcázott behívását hadgyakorlatra, a magasabbegységek és a tartalékok áttelepítését a belső katonai körzetekből a nyugati határokra.

A háború nem ért bennünket váratlanul, vártuk, készültünk rá. A nácik csapása azonban valóban a történelem során még nem látott pusztító erejű volt. 1941. június 22-én a Szovjetunió a világ legerősebb, teljes egészében mozgósított és kitanított hadseregével csapott össze, amely mögött gyakorlatilag egész Európa ipari, gazdasági és katonai potenciálja állott. Ebben a halált hozó invázióban nemcsak a Wehrmacht vett részt, hanem Németország csatlósai is, az európai földrész számos más országának haderői.

Az 1941. évi igen súlyos katonai vereségek az országot a katasztrófa szélére sodorták. A harcképességet, az irányítást rendkívüli módszerekkel, általános mozgósítással, az állam és a nép minden erejének megfeszítésével kellett helyreállítani. Már 41. nyarán megkezdődött sok millió állampolgár, sok száz gyár és üzem evakuálása az ország keleti részébe. A hátországban a legrövidebb időn belül sikerült megszervezni a fegyver- és a lőszergyártást, ami már az első háborús tél idején elkezdte ellátni a frontot, 1943-ra pedig a haditermelés mutatói meghaladták Németország és szövetségeseinek termelési mutatóit. Másfél év alatt a szovjet embereknek mind a fronton, mind a hátországban sikerült megcsinálniuk azt, ami lehetetlennek tűnt. És mostanáig nehéz belátni, megérteni és elképzelni, milyen hihetetlen erőfeszítéseket, bátorságot, önfeláldozást követeltek ezek a nagyszerű eredmények.

A nácik hatalmas, állig felfegyverzett, hidegvérű hódító gépezetével szemben felkelt a szovjet társadalom óriási ereje, amelyet egyesített a szülőföld megvédelmezésére törekvés, és az a törekvés, hogy megtorolják az ellenségen a békés élet, a tervek és a remények szétzúzását, széttaposását.

Ennek a borzalmas, véres háborúnak az időszakában egyes embereken úrrá lett a félelem, a zavartság, a kétségbeesés. Előfordult árulás és dezertálás is. Megmutatkoztak a forradalom és a polgárháború által előidézett kegyetlen törések, nihilizmus, a nemzeti történelem, a hagyományok, a hit becsmérlése, amit a bolsevikok próbáltak terjeszteni, különösen a hatalomra jutásuk utáni első években. A szovjet emberek és a külföldre került honfitársaink általános hozzáállása azonban más volt: megvédeni, megőrizni Hazánkat. Ez egy valóságos, feltartóztathatatlan lendület volt. Az emberek a valódi hazafias értékekben keresték a támaszt.

A náci „stratégák” biztosak voltak abban, hogy az óriási, soknemzetiségű államot könnyedén maguk alá gyűrik majd. Arra számítottak, hogy a váratlan háború, annak kíméletlensége és kibírhatatlan nehézségei elkerülhetetlenül kiélezik a nemzetiségek közötti ellentéteket, és az országot több részre lehet majd tagolni. Hitler egyenesen kijelentette: „Az Oroszország tágas térségeit lakó népekkel kapcsolatos politikánk az, hogy támogatjuk a szakadás és a részekre hullás minden formáját”.

Már az első napokon világossá vált azonban, hogy a nácik ezen terve dugába dőlt. A breszti erődöt több, mint harminc nemzetiséghez tartozó katona védte utolsó csepp véréig. Az egész háború folyamán látjuk az együvé tartozás ilyen példáit – a nagy döntő csatákban, minden egyes hídfőállás, a szülőföld minden egyes négyzetméterének védelmezése során.

Sok millió evakuált ember számára a Volgamente, az Ural, Szibéria és a Tengermellék, a közép-ázsiai köztársaságok és a kaukázusontúli köztársaságok váltak második otthonukká. Az ottani lakosok megosztották utolsó kenyerüket is, támogatást nyújtottak mindenben, amiben tudtak. A népek közötti barátság, egymás kölcsönös segítése valóságos legyőzhetetlen erődítménnyé vált az ellenség ellenében.

Bármit is próbáljanak manapság bizonygatni, a nácizmus szétzúzásában a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg játszotta a döntő szerepet. A hősök, akik a végsőkig küzdöttek a bekerítésben Belosztok és Mogiljov, Umany és Kijev, Vjazma és Harkov körzetében. Akik támadásba mentek Moszkva és Sztálingrád, Szevasztopol és Odessza, Kurszk és Szmolenszk alatt. Felszabadították Varsót, Belgrádot, Bécset és Prágát. Ostrommal elfoglalták Königsberget és Berlint.

Mi a háború valóságos, nem jólfésült vagy lakkozott igazságát védelmezzük. Ezt a népi, emberi – rideg, keserű és kíméletlen – igazságot sok esetben azok az írók és költők fogalmazták meg, akik keresztülmentek a front tüzén és poklán. Az én nemzedékem, és más nemzedékek lelkében az ő őszinte, mély elbeszéléseik, regényeik, a lélekbe markoló „hadnagyi prózájuk” és verseik örökre nyomot hagytak, végakarattá váltak – tisztelni a veteránokat, akik mindent megtettek a Győzelem érdekében, amire képesek voltak, emlékezni azokra, akik a harcmezőn maradtak.

Ma is megráznak Alekszandr Tvardovszkij „Rzsev alatt öltek meg...” című versének egyszerű és nagyszerű sorai, amelyek a Nagy Honvédő Háborúnak a szovjet-német arcvonal központi szakaszán vívott véres, kegyetlen összecsapásának katonáiról szólnak. Csak a Rzsev városáért és a rzsevi kiszögellésért 1941 októbere és 1943 márciusa között vívott harcok során a Vörös hadsereg egymillió 342 ezer 888 katonáját veszítette el halottakban, sebesültekben és eltűntekben. Ezeket a levéltári források alapján összeállított rettenetes, tragikus, messze nem végleges számokat először idézem, tisztelettel adózva az ismert és ismeretlen hősöknek, akikre a háború utáni években különböző okok miatt igazságtalanul keveset emlékeztek vagy hallgattak róluk.

Még egy iratot idéznék. Az I.M. Majszkij által vezetett, a Németország részéről teljesítendő jóvátétel Nemzetközi Jóvátételi Bizottsága által 1945 februárjában elkészített beszámolóról van szó. A bizottság feladatkörébe tartozott annak a képletnek a meghatározása, amely alapján a legyőzött Németországnak meg kellett térítenie a győztes országoknak okozott kárt. A bizottság a következő következtetésre jutott: „A Németország által a szovjet arcvonalon töltött katona-napok száma legalább tízszerese az összes többi szövetséges arcvonalon eltöltöttnek. A szovjet arcvonal vonta el a német harckocsik négyötödét és a német repülőgépek kétharmadát”. Összességében a Szovjetunió biztosította a Hitler-ellenes koalíció összes katonai erőfeszítéseinek 75%-át. A háború évei alatt a Vörös Hadsereg a tengelyhatalmak 626 hadosztályát „darálta be”, ebből 508 volt a német.

1942. április 28-án Roosevelt az amerikai néphez intézett beszédében kijelentette: „Az orosz csapatok közös ellenségünk élőerejét, repülőgépeit, harckocsijait és lövegeit nagyobb mértékben pusztították el, és pusztítják most is, mint a többi egyesült nemzet együttvéve”. Churchill a Sztálinhoz 1944. szeptember 27-én intézett levelében azt írta, hogy „éppen az orosz hadsereg ontotta ki a német hadigépezet beleit”.

Ezzel az értékeléssel egyetértettek az egész világon. Azért, mert ezekben a szavakban ugyanaz a nagy igazság fogalmazódik meg, amelyben akkor senki sem kételkedett. Közel 27 millió szovjet polgár halt meg a frontokon, német hadifogságban, halt éhen és a bombázások során, a gettókban és a náci haláltáborok kemencéiben. A Szovjetunió minden hetedik polgárát veszítette el, Nagy-Britannia – minden 127-et, az USA minden 320-at. A Szovjetunió ezen súlyos, pótolhatatlan veszteségeinek száma sajnos még nem végleges. Folytatnunk kell az aprólékos munkát, helyre kell állítanunk minden elesett nevét és sorsát: a Vörös Hadsereg harcosaiét, a partizánokét, a földalatti mozgalmak tagjaiét, a hadifoglyokét és a koncentrációs táborok foglyaiét, a megtorló alakulatok által elpusztított békés polgárokét. Ez kötelességünk. És ebben nagy szerep jut az elesett katonákat felkutató csapatok tagjainak, a honvédelmi-hazafias és önkéntes egyesületeknek, valamint az olyan projekteknek, mint a levéltári adatokon alapuló „Népemlékezet” elektronikus adatbázis. Az ilyen általános humanitárius feladat megoldásában természetesen szoros nemzetközi együttműködésre van szükség.

A győzelemhez a közös ellenség ellen harcoló minden ország és nép erőfeszítése vezetett. A brit hadsereg megvédte hazáját a német inváziótól, harcolt a nácikkal és csatlósaikkal a Földközi-tengeren és Észak-Afrikában. Amerikai és brit csapatok szabadították fel Olaszországot és nyitottak második frontot. Az USA a Csendes-óceánon mért hatalmas, megsemmisítő csapásokat az agresszorra. Emlékszünk a kínai nép kolosszális áldozatára és hatalmas szerepére a japán militaristák szétzúzásában. Nem feledjük a „Harcoló Franciaország” harcosait, akik nem fogadták el a szégyenteljes kapitulálást, és folytatták a nácik elleni harcot.

Hasonlóképpen mindig hálásak leszünk a szövetségesek segítségéért, akik a Vörös Hadsereget hadianyaggal, nyersanyaggal, élelmiszerrel, technikával látták el. Ez lényeges volt – mintegy hét százaléka a Szovjetunió haditermelésének.

A Hitler-ellenes koalíció magja közvetlenül a Szovjetunió elleni támadás után kezdett összeállni, amikor az USA és Nagy-Britannia feltétel nélküli támogatta a Szovjetuniót a hitleri Németország elleni harcában. Az 1943. évi Teheráni Konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megalakították a nagyhatalmak szövetségét, megállapodtak a koalíciós diplomácia, valamint a halálos fenyegetés elleni küzdelemben követendő közös stratégia kidolgozásáról. A Nagy Hármas vezetői pontosan tudták, hogy a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia együttes ipari, nyersanyag- és hadiipari potenciálja vitathatatlan fölényt biztosít az ellenséggel szemben.

A Szovjetunió teljes mértékben teljesítette szövetségeivel szembeni kötelezettségeit, mindig segítséget nyújtott. Így, a Fehéroroszország területén folytatott nagyléptékű „Bagration” hadművelettel támogatta a Vörös Hadsereg az angol és amerikai deszant partraszállását Normandiában. 1945 januárjában, miután mindenkin áttörve eljutottak az Oderához, katonáink meghiúsították a Wehrmacht utolsó erős támadását a Nyugati Arcvonalon, az Ardennekben. Három hónappal azután, hogy legyőzte Németországot, a Szovjetunió, a jaltai megállapodásokkal teljes összhangban hadüzenetet küldött Japánnak, és vereséget mért a sok milliós Kvantung-hadseregre.

A szovjet vezetés még 1941 júliusában kijelentette, hogy „a fasiszta elnyomók elleni háború célja nemcsak az országunk felett függő veszély elhárítása, hanem a német fasizmus jármában nyögő európai népek megsegítése is”. 1944. közepére az ellenséget gyakorlatilag a Szovjetunió teljes területéről kiűztük. Saját barlangjában kellett azonban véglegesen megsemmisíteni. És a Vörös Hadsereg megkezdte felszabadító küldetését Európában, egész népeket mentett meg az elpusztítástól és a rabságtól, a Holokauszt rettegésétől. Megmentett, de szovjet katonák százezreinek élete árán.

Fontos, hogy ne felejtsük el azt az óriási anyagi segítséget, amelyet a Szovjetunió nyújtott a felszabadított országoknak az éhezés veszélyének elhárítása, a gazdaság és az infrastruktúra helyreállítása érdekében. Tette ezt abban az időben, amikor Breszttől Moszkváig és a Volgáig ezer versztákon keresztül csupa hamuvá égetett falu sorakozott. Így például, 1945 májusában az osztrák kormány élelmiszersegélyt kért a Szovjetuniótól, mivel „nem tudta, mivel élelmezze saját lakosságát az új termésig tartó következő hét hét során”. A szovjet vezetés beleegyezett abba, hogy élelmiszert küldjön Ausztriába, amit Karl Renner, az Osztrák Köztársaság Ideiglenes Kormányának kancellárja úgy jellemzett mint „megmentést...”, amit „az osztrákok sohasem felednek”.

A szövetségesek közösen hozták létre a Nemzetközi Katonai Törvényszéket, amelynek célja a náci politikai és háborús bűnösök megbüntetése. Döntéseiben a Katonai Törvényszék megadja az olyan emberiesség elleni bűncselekmények precíz jogi meghatározását, mint a népírtás, az etnikai és a vallási tisztogatás, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet. A Nürnbergi Törvényszék közvetlenül és egyértelműen elítélte a nácik cinkosait is, a legkülönbözőbb fajtájú kollaboránsokat.

Ez a szégyenteljes jelenség előfordult Európa minden országában. Az olyan „közéleti személyiségek”, mint Pétain, Quisling, Vlaszov, Bandera, csatlósaik és követőik, habár a nemzeti függetlenség vagy a kommunizmustól való szabadság harcosainak is próbálták feltüntetni magukat, csupán árulók és hóhérok. Embertelen tetteikben gyakran túltettek gazdáikon. Azért, hogy érdemeket szerezzenek, speciális megtorló alakulatok tagjaiként szívesen teljesítették még a legembertelenebb parancsokat is. Vérfürdőt rendeztek Babij Jarban, Volinyban, felégették Hatinyt, zsidó tömegmészárlásokat rendeztek Litvániában és Lettországban.

Ezért álláspontunk máig változatlan maradt: a nácik cinkostársainak bűncselekményei semmivel sem igazolhatók, és nem évülnek el. Ezért is vált ki értetlenséget, amikor több országban azokat, akik a nácikkal való együttműködéssel mocskolták be magukat, hirtelen egyenlővé teszik a második világháború veteránjaival. Megengedhetetlennek tartom, hogy egyenlőségjelet tegyünk a felszabadítók és a megszállók között. A nácik cinkostársainak a heroizálását pedig kizárólag úgy tudom nézni, hogy ez apáink és nagyapáink emlékének az elárulása. Azoknak az ideáloknak az elárulása, amelyek a népeket egyesítették a nácizmus elleni harcban.

Akkor a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia vezetői előtt túlzás nélkül mondva történelmi feladat állt. Sztálin, Roosevelt és Churchill különböző ideológiájú, állami szándékú, érdeklődésű, kultúrájú országot képviselt, de hatalmas politikai erőfeszítésről tett tanúbizonyságot, az ellentmondások és a részrehajlások fölé emelkedett, és a világ valódi érdekeit állította a középpontba. Végeredményként megegyezésre tudtak jutni, és olyan döntést hoztak, amellyel az egész emberiség nyert.

A győztes hatalmak olyan rendszert hagytak ránk, amely több évszázad intellektuális és politikai keresésének lényegévé vált. Konferenciák sorozata – Teheráni, Jaltai, San Franciscói, Potsdami – teremtette meg az alapját annak, hogy immáron 75 éve, az éles ellentétek ellenére a világ globális háború nélkül él.

A történelmi revizionizmus, amelynek megnyilvánulásait látjuk manapság Nyugaton, elsősorban a második világháborúval és annak eredményeivel kapcsolatban azáltal veszélyes, hogy durván és cinikusan eltorzítja a békés fejlődés azon elveinek a megértését, amelyeket az 1945. évi Jaltai és San Franciscói Konferencia állapított meg. Jalta és az akkori időszak más döntéseinek a legfőbb történelmi jelentősége annak a mechanizmusnak a kialakításában rejlik, amely lehetővé teszi a vezető hatalmaknak, hogy a közöttük fennálló nézeteltéréseket a diplomácia keretei között oldják meg.

A XX. század totális és mindenre kiterjedő világkonfliktusokat hozott, 1945-ben pedig még az atomfegyver is megjelent, amely képes fizikailag elpusztítani a Földet. Másszóval, a viták rendezése az erő módszerével rendkívül veszélyessé vált. És a második világháború győztesei értették ezt. Értették és tudatában voltak az emberiség előtt viselt saját felelősségüknek.

1945-ben tekintetbe vették a Népszövetség szomorú tanulságait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának szerkezetét úgy dolgozták ki, hogy a béke garanciái maximálisan konkrétak és hatásosak legyenek. Így jelent meg a Biztonsági Tanács állandó tagjainak intézménye, valamint a vétójog, mint privilégiumuk és felelősségük.

Mit jelent a vétójog az ENSZ Biztonsági Tanácsában? Egyenesen szólva, ez a legnagyobb országok összeütközésének egyetlen értelmes alternatívája. Ez az öt állam valamelyikének bejelentése arról, hogy ez vagy az a döntés számára elfogadhatatlan, ellentétes érdekeivel, és a helyes megközelítésről alkotott elképzeléseivel. A többi ország pedig, még ha nem is ért egyet vele, tényként fogadja el, és lemond arról, hogy saját egyoldalú törekvéseit váltsa valóra. Vagyis így vagy úgy, de kompromisszumokat kell keresni.

Az új globális szembenállás a második világháború után szinte azonnal megkezdődött, és időnként igen elkeseredett jelleget öltött. És az, hogy a hidegháború nem fejlődött tovább harmadik világháborúvá, nyilvánvalóan bebizonyította a Nagy Hármas megállapodásainak hatékonyságát. Az ENSZ létrehozása során egyeztetett viselkedési szabályok a továbbiakban lehetővé tették a kockázatok minimálisra csökkentését és a szembenállás ellenőrzés alatt tartását.

Persze látjuk, hogy az ENSZ rendszere most feszülten és nem olyan hatékonyan működik, mint működhetne. Alapvető funkcióját azonban az ENSZ betölti. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának működési elvei a nagy háború vagy a globális konfliktus megelőzésének különleges mechanizmusaként működnek.

Az utóbbi években elég gyakran hallható, a vétójog eltörlésére, és a Biztonsági Tanács állandó tagjainak biztosított különleges lehetőségek felszámolására irányuló felszólítások valójában felelőtlenek. Ha ez bekövetkezne, az Egyesült Nemzetek Szervezete lényegében ugyanazzá a Népszövetséggé válna – a világban zajló folyamatok befolyásolásának bármiféle lehetőségétől megfosztott üres fecsegések színhelyévé; mindnyájan emlékszünk arra, mivel is végződött mindaz. A győztes hatalmak éppen ezért láttak neki végletes komolysággal az új világrend kialakításának, hogy ne ismételjék meg elődeik hibáit.

A nemzetközi kapcsolatok korszerű rendszerének kialakítása – a második világháború egyik legfontosabb eredménye. Még a leginkább kibékíthetetlen – geopolitikai, ideológiai, gazdasági – ellentmondások sem zavarnak a békés egymás mellett élés és együttműködés formáinak felkutatásában, ha arra megvan az igény és az akarat. Manapság a világ nem a legnyugodtabb időszakát éli. Minden változik: a globális erőeloszlástól és befolyástól a társadalmak, államok, egész földrészek életének szociális, gazdasági és technológiai alapjaiig. Az elmúlt korokban az ilyen mérvű változásokat gyakorlatilag mindig jelentős fegyveres konfliktusok – az új globális hierarchia kiépítéséért küzdő erők összecsapása kísérte. A szövetséges államok politikai vezetőinek bölcsessége és tisztánlátása tette lehetővé olyan rendszer létrehozását, amely visszatart az ilyen objektív, a világ fejlődésére történelmileg jellemző versengés szélsőséges megnyilvánulásaitól.

Kötelességünk, mindazok kötelessége, akik politikai felelősséget vállalnak fel, mindenekelőtt a második világháború győztes államainak képviselőié – garantálni, hogy ez a rendszer fennmaradjon és tökéletesedjen. Ma, ugyanúgy, mint 1945-ben fontos a politikai akarat kinyilvánítása, és a jövő közös megvitatása. Kollégáink – Hszi Csin-ping, Macron, Tramp, Johnson úr – támogatták azt az orosz javaslatot, hogy az öt nukleáris nagyhatalom – a Biztonsági Tanács állandó tagja – vezetője találkozót tartson. Köszönjük ezt, és arra számítunk, hogy erre a személyes találkozóra a lehetőségekhez mérten mihamarabb sor kerülhet.

Milyennek látjuk ennek a csúcstalálkozónak a napirendjét? Mindenekelőtt, célszerű lesz nézetünk szerint megvitatni a kollektív elvek alkalmazását a világ dolgaiban, őszintén szólni a béke megőrzéséről, a globális és a regionális biztonság megerősítéséről, a stratégiai fegyverzetek feletti ellenőrzésről, a terrorizmus, a szélsőséges megnyilvánulások, és más aktuális kihívás és fenyegetés elleni küzdelem érdekében tett közös erőfeszítésekről.

A csúcstalálkozó külön napirendi pontjaként meg kellene vitatnunk a globális gazdaság helyzetét, mindenekelőtt a koronavírus-világjárvány által előidézett gazdasági válság leküzdését. Országaink példátlan erőfeszítéseket tesznek az emberek egészségének és életének megőrzése, a súlyos élethelyzetbe került polgáraink támogatása érdekében. Mennyire lesznek azonban súlyosak a világjárvány következményei, milyen gyorsan sikerül majd a globális gazdaságnak kilábalnia a recesszióból – mindez attól függ majd, mennyire leszünk képesek közösen és összehangoltan dolgozni, mint az igazi partnerek. Annál is kevésbé engedhető meg, hogy a gazdaságot a nyomásgyakorlás és a szembenállás eszközévé változtassák. Szükséges téma még a környezetvédelem és az éghajlatváltozás elleni küzdelem, valamint a globális információs térség biztonságának szavatolása.

Az „ötök” küszöbönálló csúcstalálkozójának Oroszország által javasolt napirendje rendkívül fontos és aktuális mind országaink, mind az egész világ számára. Minden pontjához vannak konkrét ötleteink és kezdeményezéseink.

Nem lehet kétséges, hogy Oroszország, Kína, Franciaország, az USA és Nagy-Britannia csúcstalálkozója jelentős mértékben fog hozzájárulni a modern kihívások és fenyegetések elleni válaszok kidolgozásához, valamint megmutatja a szövetséges szellemiség, azon magasztos humanista eszmék és értékek iránti elhivatottságot, amelyekért vállvetve küzdöttek apáink és nagyapáink.

A közös történelmi emlékezet alapján bízhatunk meg, és meg is kell bíznunk egymásban. Ez megteremti majd a sikeres tárgyalások és az összehangolt cselekvések szilárd alapját, a stabilitás és a biztonság megerősítése, a Föld minden országának felvirágzása és jóléte érdekében. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ebben fogalmazódik meg együttes kötelességünk és felelősségünk a világ, a jelen és a jövő nemzedékei előtt.